Gyermek születik VII. rész

VII. rész

A lelkipásztorral folytatott beszélgetés és imádkozás után, felszabadult Ivon  szíve. Vidáman, gondtalanul tevékenykedett, otthon és a munkahelyén is. Az eltelt, egy hónap alatt, sokat változott minden körülötte. Békesség és nyugalom volt a szívében és a lelkében. Megerősödött a hite és ismét a régi volt. Edemmel együtt imádkoztak, dicsérték az Ur jóságát és kegyelmét. Minden nap eszébe jutott az-az ige, amit hite szerint, neki küldött, ígért az Úr.

„Egy rövid szempillantásig elhagytalak, és nagy irgalmassággal egybegyűjtlek; Búsulásom felbuzdultában elrejtém orcámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad.”

Ezen a szép júniusi reggelen is éppen ezt az igét forgatta a szívében, amikor meghallotta a férje kedves lépteit, amint a hálószobához közelget.

- Egyetlenem, drágám,  hozom a finom reggeli, csüccs föl. – suttogta Edem, arra gondolva, talán a felesége visszaaludt.

Ivon felült az ágyba és örömmel nyugtázta, milyen jó és áldott élettel ajándékozta meg őt a Jó Isten. Egy odaadó férjjel, szép lakással, jó munkahellyel, ahová örömmel megy minden nap.

 - Gyere, bátran, már nagyon várom mit készített nekem az én lovagom.

„Üdvözöllek dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad! Mi szél hozott mondca' erre? És mi vajon a szíved terve?”– viccelődött Ivon.

-„Szép vagy, mint a rózsaszál, Ó, te kedves királylány!” - válaszolt tréfásan Edem és letette a hordozható kis asztalkát Ivon elé az ágyra.

- Szeretem ezeket a gyönyörű vasárnapi reggelek. Egy kis lustálkodás, szunyókálás, akár kilencig, finom reggeli az ágyba, amit az én szeretett és nagyra becsült férjecském készít és tálal. Hát van ennél boldogabb reggeli kelés? – mosolygott a férfira kedvesen a nő.

- Vasárnap nem csak ezektől a nagyszerű dolgoktól gyönyörű, hanem azért, mert egész napot együtt tölthetjük - simogatta meg Edem felesége ragyogó haját.

- Itt van az első falat és az első korty. Tudod ez mindig a tied. – villantotta meg mosolyát Ivon Apropó! Falat! Gondolkodtál már arról hová mennyünk az idén nyaralni. Egy két, hét és itt van a szünidő. A tavalyi Loire-völgyi nyaralásunk nagy élmény volt. Azok a gyönyörű kastélyok, finom ételek és borok. Nagyszerű és felejthetetlen látványt nyújtott.

- Valahogy el is felejtettem, hogy nyár jön és vele együtt a nyaralás is. Olyan nagyon lefoglal a kutatás, amin dolgozom, éppen a vége felé járok a megoldásnak. Remélem, hamarosan megtalálom az utolsó láncszemet és akkor nagyot durran a felfedezésem – mondta izgalommal a hangjába Edem.

- Te, te kis zseni – csókolta meg Ivon a férjét lelkesen. Te, lánglelkű tudós férjecském! Na, látod ez is közbejátszott, hogy beléd szerettem, mert bármihez fogsz azt teljes erővel, lelkesedéssel és hitel teszed.

-  Naaaaa! Ne hozzál zavarba, édes egyetlenem. Mindig tudtam, hogy nem a szépségemért szerettél belém, de megbocsátok, mert egy családban elég belőle egy – mondta megnyerő mosollyal Edem.  De most aztán húzzunk bele, mert kicsit elbeszélgettük az időt.  Vegyük sietősre a figurát, mert különben elkésünk az Istentiszteletről.

Ivon kipattant az ágyból és amilyen gyorsan csak tudott készülődni kezdett. Nem szeretet volna elkésni. Fél óra alatt indulásra készen állt.

- Mehetünk! Indulás! Te még nem vagy kész? Mint egy menyasszony olyan lassan öltözködsz, néz rám itt várlak az ajtóban teljes harci díszben. – incselkedett a férjével Ivon

- Rögtön indulhatunk, légy türelemmel drágám, csak még vissza kell mennem a bibliámért, meg a szemüvegemért – válaszolt kedvesen a férfi.

Beültek a kocsiba, Edem elfordította az indítókulcsot, de a motor meg sem mozdult. Még egyszer megpróbálta elfordította a kulcsot, semmi.

- Valami baj van? – kérdezte a nő aggódva.

- Nincs semmi baj, csak egy kicsit makrancos a kis hölgy, de mindjárt elindul –nyugtatta a feleségét a férfi.

Kulcsot kivette és ismét betette az indítózárba, elfordította és az autó elindult. Már látták a gyülekezeti házat, a lámpa zöldet mutatott, elindultak. Hirtelen egy nagy csattanás és utána néma csend.

Gyermek születik VI. rész

VI. rész

- Ivon! Ne kárhoztasd magad, Isten sem kárhoztat téged. Ő, megbocsátotta minden bűnüket és vétkünket sőt, még azt is amit ezután követünk el – mondta kedves határozott hangon a lelkész.

Ivon felemelte a fejét a férjére nézett, megtört, könnyező szemekkel. A férfi feléje nyújtotta segítően a kezét. Ivon belekapaszkodott, mert fel akart állni, de lábai nem engedelmeskedtek. Úgy érezte, minden erő kiszállt belőle és visszarogyott a térdeire.

- Uram itt vagyok – hajtotta le bűnbánó megadással a fejét.

- Ne zavarjuk! Most hagyjuk őt, imádkozni – szólt a lelkipásztor a Edemnek, aki éppen arra készült, hogy felsegítse a feleségét a térdeiről.

- De hát nem tud felállni, egy jártányi ere sincs – suttogta a férfi.

- Nem kell őt féltened, most már, nem – mondta a lelkész és visszament a pulpitusra. Zenészek befejezték a dalt, a gyülekezet kíváncsian várta, mit fog mondani a pásztoruk, mi történt. Ő azonban folytatta az ige hirdetését.

- „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.”

- Milyen jó és könyörületes vagy Uram, hogy megbocsátasz. Hányszor, de hányszor tagadtalak meg Téged, Te még is lehajolsz hozzám, igéden keresztül, vigasztalsz, és bátorítasz. Uram köszönöm, hogy leszaggattad rólam a láncokat, ami fogva tartott. Most már könnyűnek érzem a szívem, elhagyott a kétség a reménytelenség és az örökösen marcangoló vágy. Nem akarok többé a saját akaratomtól és vágyaimtól vezérelve élni. Átadom Neked, szívem, lelkem és mindenem, ami vagyok. Kérlek légy az én életem Ura és Istene, aki támogat, tanít, vezet, azon az úton, amin mennem kell. - imádkozott Ivon.

Férje nagy örömöt érzet a bensőjébe, ahogy nézte az asszonyt. Azt érezte, hogy valami megváltozott, valami más lett, valami jó történt itt és most.

- Nagy az Isten kegyelme! Kedves testvéreim, ma is megtapasztaltuk és saját szemeinkkel láthatjuk az Ő kegyelmének kiáradását. Ahogy már sokszor, úgy ma is, több testvérünket megérintett Isten igéje. Tudjuk és hisszük, hogy az Ő keze nem rövidült meg, hogy meg ne szabadítana, fülei sem süketültek meg, hogy meg ne hallana. Ezért, ha valaki, segítségül hívja, Őt megsegíti, megszabadítja és az igazság útjára vezeti.

„Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti. Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az ÚR.” - Kedves testvérek ezzel a buzdító, bátorító igével bocsátalak útra titeket. A mai napon berekesztem az Istentiszteletet, de a jövő héten ismét várunk benneteket. – mondta a Gyülekezet pásztora.

- Edem, türelmesen várta, hogy a felesége mikor fejezi be, az imát, nem akarta megzavarni. Leült a székre és elkezdte a táskába bepakolni a bibliát a szemüvegét és a termoszt, amibe hűsítő víz volt. Közben a teremben halkult a zsongás, egyre kevesebben lettek. Voltak, akik a székeket pakolták, mások beszélgettek, a zenészek a hangszereket raktál el.

- Már vége is van az Istentiszteletnek? – nézett fel Ivon csodálkozva.

- Bizony drágám, már vagy húsz perce befejeződött- mosolygott feleségére Edem.

- Észre sem vettem – nyújtotta kezét az asszony.

A férfi mind a két kezével megfogta a feleségét és finoman, nehogy fájdalmat okozzon neki felsegítette őt a térdepelésből majd a székre ültette és ő is leült mellé.

- Kérsz vizet? Biztosan megszomjaztál angyalom?

- Igen, nagyon szomjas vagyok – mondta az asszony és megsimogatta a szeretett férfi kezét.

- Rögtön adom, egy pillanat, csak kiveszem a táskából – mondta Edem és átnyújtotta a termoszt a feleségének, aki úgy kortyolta a vizet, mint a sivatagi homok.

- Köszönöm! Ez nagyon jól eset, nem is tudtam, hogy ilyen szomjas vagyok – nevetett Ivon.

Körül nézett és látta, hogy egy, két ember van már csak rajtuk kívül a helységben.

- Lassan indulnunk kellene, nem gondolod? – nézett a feleségére Edem.

- Bizony, bizony itt az idő, induljunk  – mondta huncut mosollyal az asszony.

Ivon elrendezte a dolgokat és amikor minden rendben talált, elindultak kifelé. A terem felénél megállította őket a lelkipásztor.

- Edem! Van még egy pár percetek? Szeretnék, veletek beszélgetni mielőtt elmennétek.

- Miről lenne szó – kérdezte Edem.

- Úgy éreztem az Istentisztelet alatt, hogy Ivon nagy bajba van, és egyedül nem tud kimászni belőle. Lehet, hogy a te hited is megingott. Ezért Ivon magára maradt, nem sikerült a csávából kikeverednie. Amennyiben beszélni szeretnétek, róla szívesen meghallgatnálak benneteket, és ha tudok, segítek.

- Igen! Segítségre van szükségünk. Egyedül nem boldogulunk, elgyengültünk mind a ketten, nincs erőnk és hitünk a harchoz Az ellenség körbe vett bennünket - mondta elhaló hangon Edem.

Gyermek születik V. rész

V. rész

- Nem, nem és nem! Már az enyém volt, az enyém! Nem hagyom, hogy kicsússzon a karmaim közül. - Ordította magából kikelve a Reménytelenség, és nagyot perdült saját tengelye körül. 

- Ne üvöltöz annyira, inkább gondolkozzunk és cselekedjünk. – csitította őt a Kétség.

- Gondolkozzunk, gondolkozzunk! Könnyen mondod, nem téged penderíttettek ki egy szempillantás alatt a nő szívéből, és a teremből, barátocskám, hanem engem. Pedig már nagyon befészkeltem magam, jó mélyen. – mondta ingerülten a Reménytelenség.

- Mi az, hogy nem engem? De igen, is én is repültem veled együtt. – Emelte fel hangját a Kétség

- Nagyszerű, bravó, te győztes hadvezér – gúnyolódott a Vágy.

- Mindig azt hangoztatod, hogy te vagy a legerősebb. Bíztam benned! De együtt penderültünk ki, mind a hárman, de olyan hirtelen, hogy nem is tudom ki legyőzött le bennünket – vicsorgatta fogait Kétség.

- Elég! Fog be, vagy megbánod! – szólt fojtott hangon a Reménytelenség, és egy nagy ugrással a gyülekezeti ház tetején termet. Két cimborája követte és kíváncsian várták mi következik.

- A házba,  nem tudunk bemenni, hisz saját szemetekkel látjátok miért. – Mutatott teátrálisan a terem felé. Láttatjátok, mennyien vannak, minden emberre jut egy, de van, akire kettő-három is. –mondta a reménytelenség határozottan.

- Ez eddig nem jelentett problémát neked, ó hatalmas,  

mindent tudó és mindenkit legyőző mester. – szólt csúfondárosan a Vágy.

- Nem is az angyalok jelentik a problémát, hanem az a könyv ott a pulpituson – rázta a fejét keserűen a Reménytelenség.

- Csak nem ijedtél meg egy könyvtől? Én észre sem vettem. Mi olyan rémisztő egy ilyen könyvön? – nézett csodálkozva rá a Kétség.

- Még hogy a könyv penderített bennünket - kacagott hisztérikusan a Vágy.

- Ostobák! Persze, hogy nem az könyv repített ki az asszonyból egyikünket sem, és a teremből sem. Ne nézzetek idiótának, nem ezt mondtam. Ha figyelnétek, akkor feltűnne, hogy a csak a problémát okozta a könyv, és nem a tettlegességet. Amikor az ember olvasni kezdett belőle, én egyre gyengültem, csak gyengültem, nem értettem mi történik. – rázta meg fejét értetlenül a Reménytelenség

- Ezt éreztem én is. - fészkelődőt a Kétség.

- Egyszer csak az asszony az Ő nevét kiabálta és Őtőle kért segítséget. Hirtelen egy nagy ütést éreztem a tarkómon és itt voltam veletek. – mondta felháborodottan a Reménytelenség.

- Ááááááá! Tehát ez történt! Ne izgulj nem lesz semmi baj, bátran elmondhatod a főnöknek. Máskor is megtapasztaltuk, hogy egy szempillantás alatt, a finom emberi testből a semmibe kerültünk. Fel a fejjel, engem is kipenderítettek. – mondta a Kétség.

-  Na, na! Álljunk meg egy szóra! Ti félre értetek, én egyáltalán nem vagyok elkeseredve, nem vagyok magam alatt, mert tudom, hogy a csatát most elvesztettem, de a háborúnak még nincs vége. Nem olyan vagyok, aki egy kis kellemetlenség miatt feladja. Most jön az igazi móka,

visszahódítani az asszony szívét, és utána tálcán átnyújtani azt a Főnöknek. – vigyorgott kajánul a Reménytelenség.

- Nem lesz könnyű dolgod, mert a nő szíve most ismét megújul és látta vele Őt. – mondta szkeptikusan a Kétség.

- Van egy gyenge pontja az asszonynak, ha azt sikerül, elkapnunk, ismét nyert ügyünk lesz. – vigyorgott kajánul a Reménytelenség.

- Elkapjuk! – ujjongott a vágy.

- Ez a nő a miénk, nem engedjük ki a markunkból. Éppen hogy újra meghallotta az Ő hívó szavát, még könnyű lesz visszahódítani. – vicsorította fogát a Reménytelenség.

Gyermek születik IV. rész

IV. rész

Már javában tartott az Istentiszteleti összejövetel, mikor megérkeztek a gyülekezetbe. Dicsőítő szolgálat, éppen az utolsó dalt játszotta. Hogy, hogy nem, Ivon kedvenc dalát – „van, aki megtartja ígéretét…”

- Igen van, aki megtartja, van, aki nem… Nem is tudom, minek járok én ide, az egész, csak egy nagy, hum-buk. Csak is Edem miatt jövök, mert nem akarom megbántani, úgy is van neki éppen elég gondja. Még hogy megtartja ígéretét!? 

- Ugyan már! – gondolta gúnyos mosollyal az asszony. A férfi éppen ekkor nézett a feleségére és látta, hogy mosolyog.

- Szeretem látni a gyönyörű mosolyát, a csillogó szemét, ahogy együtt énekli a dicséretet a gyülekezettel. Szinte kivirul ilyenkor. Csak is az ö kedvéjért, csak is miatta jövök minden vasárnap, hogy örömet szerezzek neki. – nézett meghatotta Edem a feleségére.

- Kedves testvérek! - kezdte el prédikációját a gyülekezet pásztora. A mai napon is azért jöttünk össze, hogy a Mindenható Istent keressük, hálát adjunk, jóságáért, szeretetéért. Isten egyszülött fiát adta értünk, hogy megszabadítson bennünket a bűnökből és az átok alól.. Jézus megígérte nekünk, hogy ha ketten egy akaraton lesztek a földön minden dolog felől, a mit csak kértek, megadja néktek a mennyei Atya.  

- Na már megint ez a kamu duma! Mi már öt éve vagyunk egy akaraton, öt éve hallgatom ugyan ezt a szöveget - egy akaraton, meg megáldja - na, eddig nem nagyon sikerült az ígéretét megtartania. Már bánom, hogy eljöttem, csak felidegesítem magamat ezzel a hamis, álszent szöveggel - dohogott magába Ivon. Megfogta a férje kezét, hogy csillapítsa a benne felgyülemlett indulatot.

- Jó hogy nem szóltam reggel. Pedig már a nyelvemen volt, hogy semmi kedven eljönni, az Istentiszteletre és hagyjuk ki a ma a gyülit.  Inkább menjünk el valamerre kirándulni. Ahogy nézem Ivont, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy  jól döntöttem. Úgy élvezi a prédikációt, talán azért szorongatja a kezem. – morfondírozott a férfi.

- Most az Ezsaiás 54-ből olvasok fel igéket - hallotta meg hirtelen a pásztor hangját az asszony.

- „Ujjongj te meddő, ki nem szültél, ujjongva énekelj és kiálts, ki nem vajúdtál. Ne félj, mert meg nem szégyenülsz, és ne pirulj, mert meg nem gyaláztatol, mert ifjúságod szégyenéről elfeledkezel.”

- Már megint hitegetsz, már megint!?  - kesergett magában Ivon.

- „Egy rövid szempillantásig elhagytalak, és nagy irgalmassággal egybegyűjtlek; Búsulásom felbuzdultában elrejtém orcámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad.” – hangzott fel az ígéret igéje.

Ivon úgy érezte, gigantikus gonosz erő szorításából szabadul meg hirtelen a szíve. Mintha ólomsúlyok szakadtak volna le róla. Váratlanul tudatára ébredt, hogy miket gondolt és miket mondott ez alatt a két hónap alatt. Térdre rogyott a tudat súlya alatt.

- Bocsáss meg nekem Istenem, amiért elhagytalak. Bocsáss meg nekem minden bűnömet és vétkemet. Megtagadtalak Uram. Segíts, hogy újra higgyek és bízzak benned, elhagyott a hitem is. Segíts! Segíts! – zokogott föl keservesen Ivon. 

A gyülekezet pásztora meghallotta a kétségbe esett zokogást, abbahagyta a prédikációt és oda ment ahonnan a hangot hallotta. Leguggolt az asszony mellé.

- Mond el mi az, ami ennyire bánt, mi történt veled. – kérdezte szelíden Ivont a pásztor.

Odaintet a zenekarnak, hogy zenéljenek, mert nem akarta, hogy más is meghallja az asszony beszédét. Arra gondol, hogy nagy baj lehet, mivel már rég óta ismerte a házaspárt. Jó és odaadó keresztények találta őket, Soha egyetlen istentiszteletről sem hiányoztak, minden munkából kivették a részüket.

- Mi a baj Ivon? Mi történt? – kérdezte remegő szívvel, megdöbbenve Edem.

- Senki vagyok, semmi vagyok, hitetlen, hazug vagyok, becsaptalak téged, becsaptam a gyülekezetet, mindent és mindenkit becsaptam. Istenem segíts rajtam! – zokogta az asszony elhaló hangon.

Gyermek születik III. rész

III. rész

A felkelő nap, éppen nyitogatta álmos szemét, és szelíden kikandikált a várost körül ölelő hegy mögül. Aranyló sugarai áthatoltak a függönyön és langy puhán simogatták Ivon kibontott haját. A párnán szétterülő szőke fürtök aranyszínben fénylettek. Edem gyönyörködve nézte feleségét, aki az igazak álmát aludta még.

- Milyen szép – gondolta meghatódva.

Lassan, felkelt az ágyból, felöltözött, kiment a konyhába megtöltötte a kávéfőző gépet, bekapcsolta. Nagyon óvatosan, halkan, nehogy felébressze a feleségét, feltette a vizet forrni és neki állt  a reggelit készíteni.

- Tudom, mennyire szeret az ágyban reggelizni az én drága Ivonom. És különben is vasárnap van.

Az asszony, ráérősen ébredezett. Nyújtózott egy nagyot, szemét még jó esően csukva tartotta. Kezével az ágyat tapogatta ott ahol a férje szokott aludni.

- Ó már felkelt - mondta halkan és körülnézett a szobába.

Hirtelen, megütötte orrát a finom kávé, pirítós és a citrom, ismerős illata. Halk neszezést hallott a konyhából kiszűrődni.  Lecsukta a szemét és jóleső megnyugvással várta, hogy jöjjön Edem a reggelivel. Hagyomány volt náluk, hogy vasárnap a férje készíti el a reggel és ágyba hozza neki. Halk lépéseket hallott közeledni az ajtó felé.  Felült, megigazította a haját, odafordult az ajtóhoz és várta, mikor bukkan fel kedves mosollyal az arcán a férje. 

- Jó reggelt egyetlenem! Felébredtél? Csak nem a zajra, amit csaptam. – kérdezte szeretettel  Edem.

- Jó reggelt drágám! Nem hallottam semmiféle zajt, nem azért keltem fel. Talán a madarak csicsergése, a nap gyöngéd simogatása, és a kávé, csábító illata ébresztett fel, ezen a gyönyörű áprilisi napon. – nézet boldogan a férjére az asszony.

- Akkor jó! Megnyugtattál, ugyan is nem vettem volna a szívemre, ha miattam hagyod ott álomország csodáit. – mosolygott kedélyesen a férfi. Azzal a felesége elé tette a kis hordozható asztalkát, rajta az ínycsiklandozó reggeli finomságokkal és egy szál sárga rózsával. Az asszonynak könnybe lábadt a szeme, mikor meglátta a kedvenc virágját, a sárga rózsát.

- Mikor vetted? Ma reggel? Ilyen korán lementél érte a virágboltba?

- Nem a virágért mentem le, hanem érted, miattad, mert nagyon, nagyon szeretlek.

- Köszönöm Edem! Köszönöm! És nem csak a mai napot, a mai örömöt, amit adtál, hanem az elmúlt öt év minden óráját és pillanatát, amit veled együtt tölthettem. Ülj ide mellém az ágyra és az első falatot, az első kortyot te kapod.

- Nem drágám az a tied, neked készítettem, szívem és lelkem is benne van. Egyél csak én, majd nézlek és gyönyörködöm benned.

Az asszony repeset férje beszédén és örömében csókra nyújtotta száját. A férfi boldogan viszonozta az édes csókot. Ivon nekilátott a feltálalt reggelinek és jó ízűen el is fogyasztotta, mind egy falatig. Edem kivitte az üres tálcát. Ivon is felkelt az ágyból és készülődött a vasárnapra. Ugyan is, minden vasárnap gyülekezetbe mentek, Istentiszteletre. Mostanában talán csak megszokásból, vagy talán benső kényszerből, ők sem tudták.  Erről a dologról nem beszélgettek egymással. Mind a ketten, úgy gondolták, hogy másiknak fontos. Imádkozni sem szoktak együtt, így nem tudták mi van a házastársuk szíve mélyén. Valahogy eltávolodtak Isten keresésétől, de a vasárnapi Istentiszteletet nem hagyták ki, pedig a hitük éppen csak pislákolt.

Gyermek születik II. rész

II. rész

- Naaaaa? Mit mondtam! Már is elhiszi, amit suttogok a fülébe. – Nem lesz gyermeked, nem lesz aki segítsen, nem lesz aki ápoljon, a bajban nem lesz segítség. Jaaaaaaj, jaaaaj! Mi lesz veled? – vigyorgott kajánul a Kétség.

- Nem olyan nagy dolog, amit te tudsz. Sokkal könnyebb dolgod van, mint nekem, mert a valóságot ötvözöd a valótlansággal. Figyelj és tanulj tőlem, mert olyant mutatok, ami csak a nagyok tudnak, és ami lángra gyújtja a jeget is – pördült meg maga körül a Vágy, és a férfi fülébe suttogta - gyermek, édes kicsi gyermek.

- Ó, csak egyetlen gyermekünk lenne, mindenem oda adnám érte. Csöpp kis kezével a nyakamba kapaszkodna, és azt mondaná apa, édesapa. – könnycseppek csordultak le a férfi arcán, de nem törölte le, hagyta, hogy a földre hulljanak.

- Pitiáner, pancser csapat! Figyusz most a mester jön! – kiáltotta a Reménytelenség.

 Felfújta magát, kitárta karjait, úgy annyira, hogy betöltötte az egész helységet. Ebben a pillanatban, mind a két ember szíve és lelke megtelt a reménytelenség sötétségével.

- Imádkoztam, könyörögtem, még böjtöltem is azért, hogy gyermekünk lehessen. Már öt éve, öt hosszú éve. Hát hol van, aki meghallgatja imáimat, tán süket a füle, vagy nem is létezik!? Hiábavaló volt az egész kereszténység, az ima, meg a mit tudom én micsoda. – mondta fojtott kétségbeeset hangon az asszony.

- Ennyi könyörgés és hiábavaló ima után, már én is elvesztettem a hitem, és a reményem, mindenben és mindenkiben. Nem tudom miért és kibe higgyek. – hajtotta le búsan a fejét a férfi.

Nem néztek egymásra, mindkettőjüket fogva tartotta a reménytelenség. Az asszony lassan felállt, mint akire ólomsúlyok nehezednek, vetkőzni kezdett.  Nem szólt semmit, bement a fürdőszobába, megnyitotta a zuhanyt, aláállt és jó erősen megsikálta magát. Amikor kész lett hang nélkül bebújt az ágyba. A férfi is lefürdött és a felesége mellé feküdt. Mind a ketten kifelé fordultak és úgy tettek mintha aludnának, csupán azért, hogy ne kelljen szót váltaniuk.

Nem tudtak, és nem is akartak semmit mondani egymásnak. Szívűk megtelt Reménytelenséggel.. Nehezen aludtak el, agyukban lüktettek a gondolatok - mi lesz velük gyermek nélkül. Azonban az egész napos kimerítő rohanás és a munka fáradalma, végül legyőzte a testüket és mély álomba szenderültek.

- Na, pupákok, itt az idő, ünnepeljétek és tapsoljátok a győztest, már, mint engem – vigyorgott a Reménytelenség.

- Mi az, hogy a győztest, mi is éppen olyan jól végeztük a dolgunkat, mint te. Semmivel nem vagy jobb nálunk – háborodott fel a Kétség.

- Én személy szerint nem értem miért nevezed magad győztesnek – pislogott a Vágy.

- Miért, miért?  Talán nem tudjátok ki ellen és miért harcolunk – emelte fel hangját a Reménytelenség. Azt hiszitek, nélkülem van győzelem? Nincs barátocskáim!  Nincs bizony!

- Nagyon nagyra vagy, úgy jársz, kellesz itt, mint valami hadvezér. Kicsit fogd vissza magad, mert ha mi nem vagyunk, és nem puhítjuk meg az áldozatot, bizony te sem kiálthatod ki magad győztesnek.  Ez tutti! – hadarta el gyorsan a Vágy.

- Elég a süket dumából – fortyant fel a Reménytelenség. Ki miatt tagadták meg az Istenüket? Talán te miattad?– nézet fölényesen a Kétségre, vagy talán te miattad? – mosolygott gúnyosan a Vágyra.

Nem, nem és nem! Én a Reménytelenség vettem rá az embert arra, hogy kimondja azokat a szavakat, ami számunkra a győzelem szavai - „Hát hol van, aki meghallgatja imáimat, tán süket a füle, vagy nem is létezik!? Hiábavaló volt az egész kereszténység, az ima, meg a mit tudom én micsoda.”

 - Elvettem tőlük a reményt, az egyetlen, ami Őhozzá köti az embert, ezért aztán elvesztették a hitüket. Legyőztük a legyőzhetetlent.  – szólt dölyfösen a reménytelenség.

Gyermek szűletik I. rész

Gyermek születik

I. rész

Az asszony kilenc gyönyörű hónapot minden reggel imádsággal és hálaadással kezdte. Hálát adott a méhében cseperedő, kicsiny életért, amit annyira vártak.

A gyermek fogantatását és születését, hosszú várakozás előzte meg. Házasságuk első hónapjaitól arra várt, mikor jön el az örömteli pillanat, amikor azt mondhatja a férjének.

- Drágám áldott állapotba vagyok.

Teltek a hónapok és az évek, az asszony csak várt és várt, de az édes mondat, csak nem akart beteljesedni. Az asszony, nem adta fel a reményt, mélyen hitte, hogy lesz gyermekük. Sokszor biztatta önmagát.

- Tudom, nem maradok gyermek nélkül. Tudom, Isten megáldja frigyünket.

Voltak napok, amikor elhagyta hite, reménye, elbizonytalanodott, elszomorodott, de másnap ujjút hittel imádkozott a gyermekáldásért. Sokszor meg állt, nézte gyönyörködve a gyermekeket az utcán, a téren, ahogy játszanak.

Megint eltelt egy év. Márciusban közelget az ötödik házassági évfordulójuk. A nagy készülődésben, mert ugye szép kerek szám az ötödik, valahogy nem is figyel arra, hogy a havi ciklusa, nem jelentkezett. Nagy ünnepséggel szerette volna a férjét meglepni. S ahogy ez már lenni szokott, meghívta a családot, a barátokat és kedves ismerőseiket, egy finom vacsorára, hogy együtt örüljenek velük. Mindent meg kellet szervezni, tervezni, rendezni stb. Figyelmét, erre a nagyszerű eseményre irányította. Este mikor haza jött a férje és meglátta az ünnepi vendégsereget, nagyon megörült a meglepetés partinak.

Amikor utolsó vendég is elment, és kettesbe maradtak, átölelte hitvesét és csókokkal borította kezét, arcát és száját.

- Te vagy a legdrágább, a legszebb és a legjobb feleség az egész világon – mondta örömmel és hálásan.

- Köszönöm! – mondta az asszony és odabújt a férje karjába.

- Minden, ami vagyok, amivé váltam, neked köszönhetem. Veled akarok megöregedni, veled akarom leélni az életem. Te vagy a mindenem.

- Ugyan ezt érzem én is drágám. Veled élni, veled örökké.

- Hálás vagyok a sorsnak, az Istennek, mert mindent megkaptam, amit egy férfi kaphat egy nőtől. Nem hiányzik semmi!

- Igen én is így érzek veled kapcsolatban, de nekem van egy hiányérzetem. Egy gyermek, aki itt szaladgál körülöttünk. Az lenne tökéletesség!

Egymás szemébe néztek, nem szóltak egy szót sem, hirtelen mély csend lepte el a helységet.

A Vágy, a Kétség és a Reménytelenség toppantak be a szobába..

- Mily nagy vagyok én, hármuk közül a legnagyobb. Teljesen átszövöm a szívüket – szólalt meg pöffeszkedve a Vágy.

- Ugyan már! Én legyőzöm, kiűzöm a lelkükből a Hitet. Kell ennél nagyobb? - szólalt meg fennhéjázva a Kétség.

- Csak ne legyetek olyan nagyra magatokkal, mert én, mind a kettőtöket lepipálom. Ugyan is, ha én költözöm a lelkükbe, még az Istenüket is elhagyják. – szólalt meg dölyfösen a Reménytelenség.

- Mi lenne, ha megcsavargatnám az asszony szívét. Te pedig kedves barátom Vágy, mélyen belefúrnád magad a férfi lelkébe - vigyorgott a Kétség

- Már öt éve várok, hiszek, imádkozom, de Isten nem hallgat meg. Egyáltalán, létezik Isten, vagy csak kitalálták ezt az egész megváltást. Mond? – nézett a férjére kétségbe esve az asszony.

- Mit gondolsz, én nem vágyakozom egy gyermek után? De igen is vágyakozom. Nagyon, nagyon – hajtotta le fejét a férfi.

- Nagyon jó móka, ugrott fel a Reménytelenség és se szó se beszéd már is az asszony lelkébe terpeszkedett.

- Mi lesz velünk, ha megöregszünk, kire támaszkodhatunk. Nem lesz, aki ápoljon, segítsen a bajban. – zokogott az asszony.