II. rész
- Naaaaa? Mit mondtam! Már is elhiszi,
amit suttogok a fülébe. – Nem lesz gyermeked, nem lesz aki segítsen, nem lesz
aki ápoljon, a bajban nem lesz segítség. Jaaaaaaj, jaaaaj! Mi lesz veled? –
vigyorgott kajánul a Kétség.
- Nem olyan nagy dolog, amit te
tudsz. Sokkal könnyebb dolgod van, mint nekem, mert a valóságot ötvözöd a
valótlansággal. Figyelj és tanulj tőlem, mert olyant mutatok, ami csak a nagyok
tudnak, és ami lángra gyújtja a jeget is – pördült meg maga körül a Vágy, és a
férfi fülébe suttogta - gyermek, édes kicsi gyermek.
- Ó, csak egyetlen gyermekünk
lenne, mindenem oda adnám érte. Csöpp kis kezével a nyakamba kapaszkodna, és
azt mondaná apa, édesapa. – könnycseppek csordultak le a férfi arcán, de nem
törölte le, hagyta, hogy a földre hulljanak.
- Pitiáner, pancser csapat! Figyusz
most a mester jön! – kiáltotta a Reménytelenség.
Felfújta magát, kitárta karjait, úgy annyira,
hogy betöltötte az egész helységet. Ebben a pillanatban, mind a két ember szíve
és lelke megtelt a reménytelenség sötétségével.
- Imádkoztam, könyörögtem, még
böjtöltem is azért, hogy gyermekünk lehessen. Már öt éve, öt hosszú éve. Hát
hol van, aki meghallgatja imáimat, tán süket a füle, vagy nem is létezik!?
Hiábavaló volt az egész kereszténység, az ima, meg a mit tudom én micsoda. –
mondta fojtott kétségbeeset hangon az asszony.
- Ennyi könyörgés és hiábavaló
ima után, már én is elvesztettem a hitem, és a reményem, mindenben és
mindenkiben. Nem tudom miért és kibe higgyek. – hajtotta le búsan a fejét a
férfi.
Nem néztek egymásra,
mindkettőjüket fogva tartotta a reménytelenség. Az asszony lassan felállt, mint
akire ólomsúlyok nehezednek, vetkőzni kezdett. Nem szólt semmit, bement a fürdőszobába,
megnyitotta a zuhanyt, aláállt és jó erősen megsikálta magát. Amikor kész lett
hang nélkül bebújt az ágyba. A férfi is lefürdött és a felesége mellé feküdt.
Mind a ketten kifelé fordultak és úgy tettek mintha aludnának, csupán azért,
hogy ne kelljen szót váltaniuk.
Nem tudtak, és nem is akartak semmit
mondani egymásnak. Szívűk megtelt Reménytelenséggel.. Nehezen aludtak el,
agyukban lüktettek a gondolatok - mi lesz velük gyermek nélkül. Azonban az
egész napos kimerítő rohanás és a munka fáradalma, végül legyőzte a testüket és
mély álomba szenderültek.
- Na, pupákok, itt az idő,
ünnepeljétek és tapsoljátok a győztest, már, mint engem – vigyorgott a Reménytelenség.
- Mi az, hogy a győztest, mi is
éppen olyan jól végeztük a dolgunkat, mint te. Semmivel nem vagy jobb nálunk – háborodott
fel a Kétség.
- Én személy szerint nem értem
miért nevezed magad győztesnek – pislogott a Vágy.
- Miért, miért? Talán nem tudjátok ki ellen és miért harcolunk
– emelte fel hangját a Reménytelenség. Azt hiszitek, nélkülem van győzelem?
Nincs barátocskáim! Nincs bizony!
- Nagyon nagyra vagy, úgy jársz,
kellesz itt, mint valami hadvezér. Kicsit fogd vissza magad, mert ha mi nem vagyunk,
és nem puhítjuk meg az áldozatot, bizony te sem kiálthatod ki magad
győztesnek. Ez tutti! – hadarta el
gyorsan a Vágy.
- Elég a süket dumából – fortyant
fel a Reménytelenség. Ki miatt tagadták meg az Istenüket? Talán te miattad?–
nézet fölényesen a Kétségre, vagy talán te miattad? – mosolygott gúnyosan a
Vágyra.
Nem, nem és nem! Én a
Reménytelenség vettem rá az embert arra, hogy kimondja azokat a szavakat, ami
számunkra a győzelem szavai - „Hát hol van, aki meghallgatja imáimat, tán süket
a füle, vagy nem is létezik!? Hiábavaló volt az egész kereszténység, az ima,
meg a mit tudom én micsoda.”
- Elvettem tőlük a reményt, az egyetlen, ami
Őhozzá köti az embert, ezért aztán elvesztették a hitüket. Legyőztük a
legyőzhetetlent. – szólt dölyfösen a
reménytelenség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése