XII.
Az örömtől és az izgalomtól, Edem nem érzett fáradságot, pedig az utóbbi napokban alig aludt. Boldogan ült be a kocsiba, gázt adott és teljes szívéből hangosan énekelt, egész úton, hazafelé. Dicsérte az urat „Szállni fogunk, egy nap majd szállni fogunk, egy nagy jelre, majd ezen a világon átutazunk…”. Az előszobába levette a cipőjét, bement a nappaliba és ekkor, elemi erővel buggyantak ki belőle a köszönet és hála szavai, csak mondta, mondta és mondta.
- Megváltó Jézus, Uram és Istenem, Istenem és mindenem, aki keresztáldozatod által megváltottál minket, köszönöm, hogy megszabadítottál a félelemtől, a szomorúságtól, a kétségbeeséstől, meggyógyítottad az én drága, egyetlen feleségemet…
Annyira magával ragadta az ima ereje, észre sem vette, hogy már sötétedni kezdet, nem látta a körülötte lévő földi világot, mert a hálaadás dicsőséges ragyogás töltötte be a szívét és ez ragyogta be a szobát is. Egyszer csak úgy érezte, valaki megérintette a vállát. – Mi volt ez? Ki volt ez? Van itt valaki? Vagy csak a képzelet játszik velem? Már este van? Nahát, észre sem vettem! Hogy elszaladt az idő – nézett körül a férfi, a szobában és felkapcsolta a villanyt. – Holnap, vagy holnap után, már Ivon is itt lesz velem. Édes Jó Istenem én olyan boldog vagyok. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - tárta ki a karjait, mint aki az egész világot magához akarná ölelni. - Megyek, rendbe szedem magam és lefekszem, hogy holnap kipihenve és erőteljesen állhassak az én drága feleségem szemei elé, mert lát engem, lát az én egyetlenem!
- Jó reggelt, jó reggelt! – Ébresztette a nővér Ivont – hogy aludtunk? – tette le a gyógyszeres tálcát az asztalra.
- Köszönöm, végigaludtam az éjszakát, csak most ébredtem fel, amikor bejött. – válaszolta Ivon.
- Ma sem fogunk unatkozni kedves, a doktor úr, különböző vizsgálatokat írt ki, önnek, ezért most nem ehet a reggelit.
- Milyen vizsgálatokat? – kérdezte az asszony kíváncsian.
- Először is vér, vizelet, másodsorban tüdőröntgen, nőgyógyászat és persze nem utolsó sorban belgyógyászati vizsgálat – olvasta fel egyhuzamban a nővér.
- Mind ezt ezen az egy napon?
- Igen, ha belefér, akkor mind megcsináljuk még ma. Nem kell félni, majd a beteghordó jönni önért, és mindenhová „Mercedesszel” viszi.
- Hűűűűűű! De jó dolgom lesz – nevetettet Ivon.
- Na, jól van, én megyek, legyen szép napja, és semmi pánik, a nehezén már túl van. Csak szépre és jóra gondolni, csak pozitívan gondolkodni – mondta mosolygott a nővér.
Amint az ápolónő elhagyta a kórtermet, Ivon felkelt az ágyból, belebújt a papucsába, felvette a köntösé, magához vett mindent, ami a tisztálkodáshoz kellett és elindult fürödni.
- Milyen gyönyörű a világ, még a kórházi folyosónak is tudok örülni, mindennek, ami körülvesz. Igen mindennek örülök, amit látok, mert láthatom. Édes Istenem nem tudom meghálálni soha, hogy visszaadtad a látásom és most itt mehetek egyedül, nem vagyok senkinek sem a terhére és nem szorulok segítségre. Köszönöm Uram! – gondolta örömmel Ivon. Amikor végzett a tisztálkodással visszaindult a szobájába, ám ekkor egy ismerős hangot hallott
- Ivon, várj meg, ne siess olyan nagyon!
Az asszony megfordult és meglepetésére a lelkipásztort látta közeledni, sietősen.
- Korán jöttem, hogy a vizitek és vizsgálatok előtt beszélhessük és imádkozzunk együtt.
- Te tudtad, hogy felébredtem a kómából? Gyere, menjünk a társalgóba ott nyugodtan beszélgethetünk – mondta Ivon a pásztornak.
A társalgóban éppen nem tartózkodott senki. Leültek egy asztalhoz.
- Igen tudtam – kezdte a beszélgetést a lelkipásztor. – Ugyan is Edemmel napi kapcsolatban voltunk, mindennap informált az állapotodról. Ő mondta, hogy már jól vagy és hamarosan haza engednek. Míg kómába feküdtél, addig is voltam itt egy párszor. Tudnod kell Ivon, hogy az Isten a karjába tartott téged és addig ringatott, amíg fel nem ébredtél. A gyülekezetben is nagyon sokan imádkoztak érted és a mi Urunk meghallgatta a közbenjárásunkat. – Egy igét hoztam neked, ha megengeded fel is olvasnám.
„Mert a milyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt. Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain; Azokon, a kik megtartják az ő szövetségét és megemlékeznek az ő parancsolatairól, hogy azokat megcselekedjék. Az Úr a mennyekbe helyeztette az ő székét és az ő uralkodása mindenre kihat. Áldjátok az Urat ő angyalai, ti hatalmas erejűek, a kik teljesítitek az ő rendeletét, hallgatván az ő rendeletének szavára.”
- Köszönöm! – sóhajtott egy nagyot, az asszony olyan nagyot, mint akiről mázsás súlyok hullottak le. – Ámen és halleluja! – emelte fel a szívét és kezét Isten felé Ivon.
- Naaaaa! még csak ez hiányzott, nem elég, hogy meg sem tudjuk közelíteni a célszemély Védelmező angyalok miatt, most Isten felkent szolgálója is gyengíti az erőnket –dühöngött magából kikelve a Pusztító.
- Jaaaaaj, de fájt! Nem akarom hallani - futott el szélsebesen Kétségbeesés utána lóhalálában a többi ott ólálkodó, kisebb, nagyobb démon.
- Gyáva népség! Hová futtok? - Dörrent rájuk a Pusztító – gyertek vissza, nem hagyhatjátok el az állásainkat. Dugjátok be inkább a fületeket, akkor nem halljátok, a tudjátok kinek az üzenetét. Azonban hiába kiabált, a többiek már árkon-bokron túl voltak.
