Te rongyos élet

 

Úton

 

Rohanva, futva, elszálltak az évek,

Maguk mögött hagyván, régi szép időket,

Észrevétlenül, elhagytak az álmok,

Lázas, ifjúkori gyönyörű ábrándok.

 

Ábrándok a létről, a mesés világról,

Boldog, harmonikus, szerető családról,

Emberekbe vetett hitről és reményről,

Igazságot kereső, lelki békességről.

 

Legbelül, legmélyén, fiatal lány vagyok,

Sötét éjjel a csillag, ugyan úgy, ragyog,

Ugyan úgy, van nappal és éjszaka,

Nem változott a rózsa illata.

 

Gyorsabban telnek még is a nappalok,

Éjszakák, évek és a hónapok,

Hamarább múlik az ősz, a nyár, a tél,

Tavasszal eltűnik a volt, a ma, a lét.

 

Röpke az idő, gyorsan elszalad,

Ami volt, ami nincs, csak egy pillanat,

De meg maradt a hit, ami bennem él,

Hogy a szeretet végig elkísér.

 

Földi utunkon nem egyedül járunk

 

Az úton nem egyedül járunk. Mindig vannak előttünk, mellettünk, és mögöttünk is emberek. Vannak, akik láthatatlan angyalszárnyakat és szívet viselnek.

De vannak olyanok is, akiknek még dolgozni kell, azért, hogy megkaphassák ezeket a csodákat.

Az úton, történnek szép dolgok, ami lelkünk szerit valók és ilyenkor, szívünk megtelik örömmel. De vannak helyzetek, történések, amikor hanyatt-homlok menekülnénk, mert sáros bakanccsal átgyalogolnak rajtunk.

Bármi történik is szívünk jelkulcsként működik.

Mindig mutatja, merre menjünk, hogy a jó úton járjunk.

Bohóc vagyok

 

Bohóc vagyok, arcom vidám,

nem kérdezdik, nekem mi fáj,

dolgom az, hogy nevettessetek,

gondot, bajt, bút felejtessek...

De, ha egyszer közel jönnél,

szemtől, szembe megfejthetnél.

 

Csodálkoznál, hogy lehet,

a bohóc belül nem nevet?

Piros arcán könny csorog,

a szeme sem mosolyog.

 

Színházat játszik csupán,

neked játszik, - te légy vidám.

 

2022. 02. 03.

 

Elsétálok

 

Nem tömjénre vágyom,

csak egy kedves szóra,

igazra, s nem alávaló,

csaló, produkcióra.

 

Ha kést döfnek hátamba,

és semmibe sem vesznek,

vagy fénylő lelkembe,

otrombán betörnek,

 

egy darabig tűrők,

de ne hidd, hogy sokáig,

csak addig, amíg egytől,

elszámolok százig.

 

Akkor fogom botom,

s tovább is állok,

séta közbe pedig,

jókat dudorászok.

 

 

 

 

 

 

 

Dúdolj egy dalt

 

Ha úgy érzed, lassan eltelik az élet,

és nincsenek már lázadó remények,

ha mást mond az ember, mint amit gondol,

s lelkedben, a miért? - tombol,

dúdolj egy dalt, csak úgy, magadnak,

és érezd újra, hogy szabad vagy.

 

Ha telefonon sem keresnek a régi barátok,

és lassan kihűlnek az ábrándos álmok,

ha hiába vársz egy őszinte szóra,

mert, por rakódott az igazra, jóra,

dúdolj egy dalt, csak úgy, magadnak,

és érezd újra, hogy szabad vagy.

 

Ha csak létezel, mintha nem is lennél,

reggel, aggodalommal, gondokkal keltél,

ha nem emlékszel már arra a napra,

mikor feltettél mindent, egy lapra,

dúdolj egy dalt, csak úgy magadnak,

és érezd újra, hogy szabad vagy.

 

Ha álarcot visel hamisság, hazugság,

és kezüket bűntől, kegyesen mossák,

ha jeges fuvallattal készül a vihar,

lehellete megrémiszt, megfagyaszt,

dúdolj egy dalt, csak úgy magadnak,

és érezd újra, hogy szabad vagy.

 

 

Dúdolj egy dalt, csak úgy magadnak,

érezzed, súlya van minden szavadnak,

akkor, majd nem érdekel semmi,

rádöbbensz, érdemes embernek lenni,

dúdolj egy dalt, csak úgy magadnak,

és érezd újra, hogy szabad vagy.

 

Dúdold, hogy a nagy Isten szeret,

dúdold, hogy kék az ég, a felhők felett,

dúdold, lesz ez még jobb és szebb,

dúdold, dúdold, - az élet így kerek.

Dúdolj egy dalt, csak úgy magadnak,

és érezd újra, hogy szabad vagy.

 

2022. 01. 31.

Sokszor rácsodálkozom Isten gyönyörűen megalkotott világára, egy hópehelyre, egy apró madárra, a felhőkön áthatoló fénysugárra.

 

Ilyenkor elönti szívemet a hála és tudom, Isten szeret és az életet szép. Ebben a szentséges pillanatban, BOLDOG VAGYOK ÉS BÉKESSÉG JÁRJA ÁT A SZÍVEM, LELKEM.

 

Tudatosul bennem, hogy a mindenség Királyának gyermeke vagyok, hit által.

 

Így bátra írhatom: vida b. jeva királylány!

 

 

 

 

 

Vagyok

 

Vagyok a perc és vagyok

a szó,

vagyok a Földön utazó,

aranyló fényben hozzád

simuló,

táncban el nem fáradó.

 

Vagyok a tűz és vagyok

a fény,

vagyok hűség, vagyok

remény,

vagyok, álom és valóság,

örökkévaló bizonyosság.

 

Vagyok víz a sivatagban,

vagyok létrád a

magasba,

vagyok takaród, ha fázol,

fedhetetlent, igazságod.

 

Hiszed, ha nem, Én,

Vagyok,

nem rejtőzőm el,

láthatod, csak

nyisd ki szíved kapuját,

hadd menjek be azon át.

Valaki szólított

 

Nem akarok én már, hegyeket mászni,

nem akarok én már, új utat találni.

Letűnt idők emlékét, őrzőm szívem mélyén,

mikor rá gondolok, elővesz a kétség.

 

Nem mindig hittem, s tagadtam is tán,

nem ismertem Jézust, - Isten egyszülött fiát.

Nem tudtam, hogy értem vérével fizetett,

letette életét, megfeszítettet.

 

Rossz úton jártam, bogáncsok között,

lábam ingoványon, Isten háta mögött.

Nem láttam az utat, csalóka volt a fény,

becsapott, hazudott, csábító lidérc.

 

Elvitt a pusztába, ott magamra hagyott,

étlen és szomjan - Talán negyven napot.

Valaki szólított, nevemet szólta,

Éva! - hívlak téged a nagy találkozóra.

 

Nem kell félned, én itt vagyok veled,

karomba veszlek, mert szeretlek gyermekem.

Hirtelen szívemben világosság gyúlt,

lelkem és testem végleg megújult,

eltűnt a sötétség, bogáncs és ingovány,

megjelent, ott volt a fény és ragyogás.

 

 

Betöltötte szívem, betöltött egészen,

csordultig lettem, Isten szeretetéve.

Megbocsátotta minden bűnömet,

letörölte rólam az addigi vétkemet.

 

Úgy fogadott el, ahogy akkor voltam,

szennyben és mocsokban tocsogtam, s locsogtam.

 

Amikor rám borult a kegyelem kenete,

minden, ami rossz volt, rögtön elfedezte,

Jézus szent vérével tisztára mosott,

hófehér ruhában, én már szent vagyok.

 

"Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!"

Ézsaiás próféta könyve 43:1

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Őrizd lelked

 

Őrizd a gyermeket, önmagadba vésve,

örülj az életnek, ahogy csak ő képes.

 

Örülj a csodának, örvendezz a mának,

tárd ki a szíved, a fény illatának.

 

Fürdesd meg a lelked, hitnek örömében,

tedd le minden terhed, lábai elébe.

 

Gyermeki hittel éld, minden napodat,

várd tiszta örömmel, Boldogságodat.

 

Azt mondja az Írás,

- ha olyanok nem lesztek,

mint tiszta szívű gyermek,

bizony mondom néktek, nem láttok meg,

ENGEM!

 

Igaz hittel

 

Akarok jó lenni e romlott világban,

fogni kezed, egy gyönyörű imában,

hűtlenek között, hűséges maradni,

sötét éjszakában, fénylőn ragyogni.

 

Akarok jó lenni e romlott világban,

hallani madárdalt a város zajában,

meglátni a koldust földön, fázón ülni,

adni segítséget, s nem elmenekülni.

 

Akarok bátran a szemedbe nézni,

tekinteted erejétől, semmit sem félni,

szeretet éhesnek, szeretetet adni,

barátom fájdalmát Isten elé hozni.

 

Akarok térdeimen imádkozni érted,

akkor is, ha tudom, sohasem kérted,

oltár előtt leborulni alázatos szívvel,

bocsánatért esedezve, élő, igaz hittel.

 

 

 

 

 

Fohász

 

Felnézek az égre, térdemre rogyva,

fenséges Istent szelíden szólítva.

Várom meghallja könyörgésen szavát,

s leküldi a Földre, harcos nagy angyalát.

 

Segíts rajtunk Urunk, gyilkos jár a Földön,

s egyetlen vágya az, hogy embert őljön,

gyermeket, aggastyánt, ifjút, apát, anyát,

halomra gyilkolja az embernek fiát.

 

Túl sok a fájdalom, bánat és a gyász,

keserű könnycsepp, mély árkokat vág.

Tudom sok a bűnünk, amit meg kell bánnunk,

kérlek bocsáss meg, minden álnokságunk.

 

Jusson eléd Urunk, hangos kiáltásunk,

vagy zokogva elmondott, könyörgő fohászunk.

Könyörülj a Földön, Könyörülj rajtunk,

Nélküled Úr Isten, elveszettek vagyunk.

 

2021.12.09.

 

 

 

Álom, vagy valóság

 

Hű akarok lenni, Istennek tetszeni,

nem az embereknek, így - úgy megfelelni.

Felnézek az égre, látom, amit látok,

felhők fölött látom, a csodás világot.

 

A titkot azt a csodát, amit, csak lelkem lát,

kéklő messzeségben, az égi palotát.

Hűs patakokat, aranyló utakat,

dúsan megrakott, ragyogó tálakat.

 

Látom a trónszéket, fénytől áradón,

Nagy Király ül rajta, a kegyelem osztó.

Lelkem leborul, Szentséges lábánál,

könnyeim hullanak, igazgyöngyé válván.

 

Kedves gyermekem! - így szól az Úr hozzám,

enyém vagy, szeretlek, ezt soha se feledjed,

irgalmam elkísér, földi utadon,

veled lesz kegyelmem, most menj, s ne válaszolj.

 

Igaz volt, vagy álom, nem tudom, de

nem is keresem, boldog bizonyságban

élem az élet.

 

 

 

Hitből, hitbe élni

 

Jó lenne örökké, hitből, hitbe élni,

igaz emberként szeretni, félni,

nem lesni, másnak mi is a hibája,

titkon nem örülni, "barát" bajának.

 

Szemében szálkát, soha nem keresni,

magunkéból, pedig a gerendát kivenni,

gőg nélkül beszélni, kedvesen szólni,

örömét, bánatát szívünkben érezni.

 

Bennünk él, itt van, amit Isten adott,

békesség, szeretet, amit Ő itt hagyott,

meg lehet találni, csak akarni kéne,

Isten szeretettét, már elküldte a Földre.

 

Ha tudjuk, ismerjük az emberi voltot,

meglátjuk itt lenn, a fénylő mennyboltot,

érthetjük a csodát, ha érteni akarjuk,

mert ember testben - angyalok vagyunk.

 

2022. 01.13.

 

 

 

 

 

 

Köszönöm a minden napokat

 

Köszönöm Istenem a minden napokat,

s hogy egyformán szereted a láthatót, a vakokat.

Köszönöm a csodát, mit Benned megtalálok,

a kijelölt utat, hol Veled együtt járok.

 

Köszönöm életem minden pillanatát,

s hogy tudod szívem, titkos gondolatát.

Köszönöm a sok jót, amit Tőled kapok,

Veled járva Uram, eltűnnek a bajok.

 

Köszönöm szeretteim, minden egyes tagját,

tudom szenvedőnek, meghallod a hangját.

Köszönöm, hogy van asztalunkon étel,

felsegíted Uram, ki elötted térdel.

 

Köszönöm Atyám, hogy általad létezem,

mindig megbocsátasz, bár sokszor vétkezem.

Köszönöm, hogy szeretsz, s nem engedsz el soha,

életemben Te vagy a legszentebb csoda.

 

2021.11.09.

 

 

Istengyermek

 

Szeresd, ahogy ő szeretett,

még, ha meg is öregedett,

öleld, ahogy ő ölelt át,

mint Mária, Jézuskáját.

Hallgasd, ahogy ő hallgatott,

türelmesen, mosolyt csalón,

ne nevesd ki, hogy ha téved,

"szép álmából" fel ne ébreszd.

 

Hadd érezze jól magát,

ne szedd szét a világát,

emlékeit, tiszteld vigyázd,

mert ez, neki a nagy világ.

Szeresd, tiszteld, ne feledd,

felnevelt, ápolt, etetett,

tanított, óvott és szeretett,

nevetve veled énekelt.

 

Lelkeddel lásd minden napon,

legyen ma is vasárnapod,

ünnepeld őt, ameddig él,

légy neki biztos menedék.

El ne vessed, el ne hagyd,

mint gyermeket, úgy ringasd,

könnycseppjeit itasd fel,

istengyermek, így leszel.

 

Jó adni

 

Jó adni és nem várni semmit,

csak mosolyt és csillogó szemeket,

jó adni és látni csodát,

hogy eltűnnek a sötét fellegek.

 

Jó tudni, hogy a mosoly mögött,

ott rejtőzik egy régi gondolat,

ott lapul mélyen legbelül a remény,

a hit és az áldozat.

 

Uram kegyelmedben, felragyog a fény,

akkor is, ha úgy hisszük,

nincs már semmi remény,

 

 

Meg egyszer gyermeknek lenni

 

De jó lenne megegyszer gyermeknek lenni,

eperfára mászva, kenyeret, enni.

Libákat hajtani falun át tarlóra,

de jó lenne, ha nagymamám újra megcsókolna.

 

De jó lenne eső után, tócsába ugrálni,

mezítláb a mezőn futni, papsajtot majszolni.

De jó lenne harangszóra, friss tejből kortyolni,

kézfejemmel számról a habot letörölni.

 

De jó lenne estefelé kályha köré ülni,

világító lángjánál mesét megidézni.

De jó lenne a nagymamám agyába bebújni,

tollpelyhes dunyhába vígan bevackolni.

 

De jó lenne testvéremmel kuckóba aludni,

kemence melegében egymáshoz bújni.

Gyermekkorom szép napjai gyorsan tova szálltak,

de jó lenne visszamenni az eltűnt világba.

 

 

 

 

 

ZÉMI

 

Szeretlek örökké, míg szívem dobog,

tudom, ma is hallod, mit rólad gondolok.

Te és én, "ZÉMI" mi egyek vagyunk,

egy felé nézünk és egyformát álmodunk.

 

Álmodunk egy szebb, boldogabb világról,

együtt álmodunk, az örök boldogságról,

hol az ember, nem lesz, embernek farkasa,

ahol, gyermekeknek lesz édesanyja.

 

Nem lesz gazda és nem lesz szegény,

koldus nem nyújtja remegő kezét,

borús barázda, nem szántja arcokat,

hol felragyog újra, a világ csillaga.

 

2022.07.31.

 

 

 

 

 

 

De jó lenne angyalt látni

 

De jó lenne angyalt látni,

vele egyet parolázni,

meg kérdezném,

hogy van az Úr,

Hozzá merre vezet út.

 

Leülnénk egy hétvégére,

sok beszédem lenne véle.

- Szeretteim, hogy vannak,

mit esznek és mit isznak,

hol van, s milyen palotájuk,

vendégsereg járt e náluk,

 

Jézussal vaj beszélgetnek,

rám talán emlékeznek,

együtt ülnek egy asztalnál,

Ábrahámmal, Salamonnal,

ott vannak mind a szentek,

 

Péter, Pál, s a tizenkettek,

Erzsébet, Mária, Márta,

Salamon, David, Sára...

hogy fér el annyi szent,

mindenkinek jut e hely?

 

 

 

Sok, sok kérdést feltennék,

angyalt el nem engedném,

fognám kezét, s ruháját,

faggatnám a tudását.

 

Tudom, csak vágy marad,

az Úr megmondta nem szabad.

- Lányom, kedves gyermekem,

tudod, hogy ez nem lehet.

 

Nem jött el még az az idő,

ezért nem is illendő.

 

2021.12.09.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szabadító Jöjj!

 

Urunk, adj, áldott napokat,

Nyugalmas, szép hajnalokat,

Könnyű vidám ébredést,

Lágyan, csendes, szép reményt.

 

Békességet, Földnek, égnek,

Egészséget, szenvedőknek,

Erőt adj, az elgyengültnek,

Merészség, rettegőnek.

 

Űz el minden gonosz átkot,

Szabadítsd meg a világot,

Láthatatlan ellenségtől,

Nincstelen reménységből.

 

Emeld fel a megváltást,

Küldj le Földre Szent áldás,

Megtisztuljon világunk,

Téged áldjunk Királyunk.

 

Szabadító, Jöjj, ne késs!

Gyúljon sötétségben, fény,

Tekints le ránk Istenünk,

Szabadulást hozz nekünk.

 

 

Kívánok

 

Kívánok szívedbe fényeket,

a fényhez szelíd életet,

az élethez csodás vágyakat,

a vágyakhoz kívánok álmokat.

 

Kívánok lelkedbe nyugalmat,

a nyugalomhoz tiszta célokat,

a célokhoz eltökélt akarást,

az akaráshoz kívánok kitartást.

 

 

 

Elpattant gitár húrja

 

Szívem, mint öreg gitár húrja,

elpattant,

nincs erőm, nem cserélem újra.

 

Emlékeimből élek, majd,

s újra, álmodom,

néha, sírva, néha kacagva.

 

Visszanézek, kérdőn,

mit tettem én, mennyi jót,

és mennyi rosszat.

 

Szívem, mint öreg gitár húrja,

elpattant, de nincs erőm,

nem cserélem újra.

 

 

 

 

 

 

 

 

Új évi remény

 

Ez új évnek áldott reggelén,

felébred bennem hit és remény,

hogy jók lesznek az emberek,

nem tesznek egymásra súlyos terheket.

 

Más szemébe a szálkát, nem lesik,

a gerendát sajátjukból, talán kiveszik,

ember, embernek farkasa nem lesz,

éhező kézből, kenyeret ki nem vesz.

 

Megtartják tán a remény igazát, é

s vállalják a hitnek kitartó szavát,

önnön énükben látják embertársukat,

s kegyelemmel szemlélik gyarló voltjukat.

 

Hisz nem több az ember, se kevesebb,

csak az, mit az Úr belé helyezett,

por, pára és lehelet, sárból megformált,

felülmúlhatatlan - Isteni Szeretet.

 

 

 

 

 

 

 

 

Vágyakozás

 

Várunk, várunk, mindig várunk,

valamire, mindig vágyunk,

reggel az estét, este, virradatot,

nyáron a telet, télen a napot.

 

Szerelmet, hűséget, igaz, tiszta szót,

hitet, reménységet, mindig a való,

ölelést, csókot, puha karokat, becéző,

kedves, édes bókokat.

 

Hosszú utazást, haza érkezést,

otthon melegében, édes pihenést,

buborék életünk, így múlik tova,

szét pukkan, elszáll, még sem adnánk oda.

 

 

 

Lilike a mi ebünk

 

Kérdezik az emberek - hogy szerethetsz

egy ebet?

Szőrös, bűnös, ostoba, félelmetes fogsora,

beleharap nadrágszárban, habzik,

nyáladzik a szája,

ugat, harap és liheg, Úr Isten, milyen lehet.

 

Tudjátok meg emberek, szeretni

nagyon lehet,

édes, kedves kicsi lényt, mint a mi kis Lilikénk,

néha, néha, hogy ha fél, hozzám

bújik könnyedén,

átkarolja kezemet, kérdő nézni a szememet.

 

Vigasztal, ha fáj a lábam, nem hív akkor

bizony táncba,

lelkem rágja méla bú, ugrál, játszik –

na mi zu?

Higgyetek el emberek, jobb barátra nem leltek,

nincsen bene önzés, érdek, ahogy vagy, úgy szeret téged.

 

2021.09.13.

 

 

Nem kell

 

Nem kell a szép szó, ha kérni kell,

nem kell, ha pénzért éjük el,

nem kell, ha ingyen nem adod,

nem kell, ha hited tagadod.

 

Nem kell szerelem, ha mérni kell,

nem, ha égig nem emel,

nem kell ölelés, nem kell vágy,

nem kell, ha földig megaláz.

 

Kell a szép szó, fényből szőve,

hitből, hitbe összekötve,

befogadó, erőt adó, elengedő,

álmot hozó, őszinte, tiszta, biztató.

 

Kell szerelem, hogy ha táplál,

felemelő tűzszivárvány,

ha megsérülsz, meggyógyít,

ha elmennél, visszahív.

 

 

 

 

 

Tiszta szívvel

 

Szívem tiszta volt,

úgy születtem én,

lelkembe, örömmel,

beköltözött a fény.

 

Álmodtam életem,

s, hittem álmaim,

hitből cselekedtem,

bármerre jártam is.

 

Alkottam szavammal,

teremtettem csodát,

megtettem mindent,

mit Isten bízott reám.

 

Szívem ma is tiszta,

 a fény bennem él,

táplál, vezet, segít,

szeret a mindenség.

 

2022. 03.03.

 

 

 

Szeretnék fény lenni

 

Szeretnék fény lenni, neked világolni,

szomorú könnyed csendben felitatni,

mosolyt csalni, bánatos szemedbe,

átfonni lelkedet, öröm lehelettel.

 

Szeretnék fény lenni, sötét utadon,

vezetnélek téged napsugár utakon,

szivárvány híd alatt, mellettem leülnél,

ragyogó fényemben híven meg fürödnél.

 

Szeretnék fény lenni, borongós alkonyon,

világítani, álmos hajnalokon,

éjféli sötétben elötted járni,

örök ragyogásom, néked felajálni.

 

 

 

 

 

 

Letűnt világ

 

De jó lenne újra, gyermeknek lenni,

eperfára mászva, friss kenyeret, enni,

libákat hajtani nyári tarlóra,

de jó lenne, ha nagyanyám

újra megcsókolna.

 

De jó lenne eső után tócsákba ugrálni,

mezítláb a mezőn, papsajtot majszolni,

de jó lenne, frissen fejt tejet kortyolni,

kézfejemmel, a számról habját letörölni.

 

De jó lenne, esténként asztal köré ülni,

gyertya lángjánál sült krumplit enni,

de jó lenne, nagyanyám ágyába bújni,

tollpelyhes dunyhába vígan bevackolni.

 

De jó lenne testvérkémmel, kuckóba aludni,

kemence melegében, egymáshoz bújni,

gyermekévek napjai, gyorsan tova szálltak,

ha lehetne, visszamennék e letűnt világba.

 

 

 

Nő vagyok

 

Vagyok fény a sötétben, hópihe karácsony éjjel,
duruzsoló kályha télen, hűsítő szél, nagyhőségben.

Vagyok jég és vagyok zápor, vihar vagyok, szikrát hányok, zúgó tenger, habot vetek,
kígyóként rád tekeredek.

Vagyok virág, illatos, tavaszi rét, harmatos,
simogató, lágy, ölelés, csók, szárnyalás, repülés.

Az, hogy éppen ki vagyok, tőled is függ, hiszen tudod, virágot adsz, csókra számíts,
bókolsz, dicsérsz, vár, az ágy is.

De ha morogsz, szüntelen, felveszem a fegyverem, pajzsom, kardom, sisakom,
kéjes bájam, kacajom, s ha nem úgy lesz, hogy akarom, csókom is megtagadom.

Rossz a kedved, és morogsz, majd meg békülsz, én, hagyom, dünnyögj, hogy ha jól esik,
füstölöghetsz, reggelig.

 

De este, ne várj semmi jóra, nem fekhetsz ágyikónkba, nappaliba a pamlagon,
ott vár rád bősz "nyugalom." dohogj, szuszogj magadba, én nem omlok a karodba.

Nő vagyok, vagy mi a szösz, nem egy elnyűtt, rumba tök, én vagyok a búfelejtő, szívdöglesztő, főszereplő, bizsergető, záporeső, fény, szivárvány, bárányfelhő.

 

Ha akarok, fejre állok, cigánykereket

hányok, felveszem a legszebb ruhám, abba fürdök éjfél után.

 

Hajam kékre festetem, szórakozni

úgy megyek, bálba járva, körbe állva, körközepén táncolok.

 

Felveszem piros sapkám, és a

cica nadrágom, aki nevet, csak nevessen,

én ugyan nem bánom.

 

Hatvanon túl, hetven felé, nagy betűs NŐ vagyok, kinek tetszik, kinek nem,
úgy élek, hogy akarok.

 

 

 

 

Kifordított kabát

 

Mond, miért nem emlékszel,

az együtt töltött időre,

mikor Pygmalion lelkem,

megalkotott téged,

semmiből keltve, életre

lényed.

 

Mond, miért nem emlékszel,

hogy tanítottalak téged?

Tanítottalak színpadon szólni,

járni, létezni, élni,

érthető hangon szépen beszélni,

etettelek téged,

dallal, tánccal, szóval, szeretetbe

szőtt művészi jóval.

 

Mond, miért nem emlékszel,

hogy tanítottalak téged?

Most, hogy utunk két felé vált,

elfeledtél minden csodát,

sutba dobtál, elfeledtél,

kifordított kabát lettél.

 

 

 

 

 

Tündér könny

 

Szememből tündér könny csorog...

meg öntözők vele minden csillagot.

Közelít, távolit, édest, gyönyörűt,

szomorút, keserűt, hatalmas erejűt.

 

Szemedben, ott vannak ezek a csillagot,

ég mélységben, tündökölőn ragyog.

Tündér könnyben lásd a láthatatlant,

édes cseppje, ha kell megvigasztal.

 

 

 

 

Béka csókja

 

A tópartján, egy öreg béka,

csókom kérte sírva, ríva.

- Adj egy csókot angyalom,

felséges énem felragyog,

mert, királyfi vagyok én,

elvarázsolt, deli legény.

- Édes csókod, ölelésed,

véget veti, béka létem,

megváltozom, meg biz én,

s leszel nekem feleség.

Koronám is, neked adom,

csak adj egy csókot angyalom.

Gondtam, hát legyen,

a békát az ölembe veszem.

 

- Na ne sírj már, te öreg béka,

itt a csókom, ajándékba,

legyél újra nyalka, s deli,

aki szívemet is elnyeri...

Tátott szájjal, vártam csodát,

rút békából, deli királyt.

De jaj! - mi történt, én velem,

béka lábam, béka kezem…

én lettem brekegő,

csúf békalány, Szent erő.

Segítség! - Ez így nem ér,

mellé huppantam én szegény.

Békából nem lett fess legény,

s ő nézett rám kéjjel, könnyedén,

maradt, a teste úgy ahogy volt,

s teli szájjal rám vigyorgot,

Nem akarom! - Nem bíz én,

míg élek e- földtekén!

Kapálóztam, rázkódtam,

békakirályt elrúgtam.

Ordítottam egy nagyot,

- Uram Isten, ez mi volt?

a mese nem így szólt...

Koronás békából lesz királyfi, s

nem a lányból lári-fári,

undok, csúf varangyos béka,

hisz erre nincs is példa.

Ilyen áron bárki mással,

mennyjen békakirály a nászagyba.

 

Nem kell nekem korona,

se királyfi, se lakoma,

se kastély, se királyság,

se arany, se tündérország,

koronáját adja másnak,

engem hagyjon, meg a mának.

 

 

 

 

 

Csak még egyszer ember legyek,

szememmel látván az áldott eget,

saját lábam, saját kezem,

kérem vissza, én Istenem,

hangom, bőröm, szemem, szám,

hajam, popsim, körmöm, ruhám,

minden mi én vagyok,

magam többé el nem adom.

Sírtam, ríttam, imádkoztam,

Kapálóztam, rugdalóztam,

az arcomra leborultam,

Segíts rajtam Istenem,

ad vissza, régi énemet.

 

Ekkor, zsupsz! Egy nagyot estem,

s az ágyam mellett felébredtem,

tapogattam karomat, és a sajgó faromat,

Hurrá! újra én vagyok, az kit Isten alkotott,

csak rossz álom volt, rossz mese,

igy történt . Hiszed-e?

 

 

 

 

 

 

 

 

Menedékre leltem

 

Az élet sokszor és keményen bántott,

elvett tőlem minden, megálmodott álmot,

jobbról is balról is pofonokat kaptam,

legtöbbször ilyenkor, magamra maradtam.

 

Újra és újra, fel kellett állnom,

sokszor erőn túl is - minden határon,

nem azt kaptam tudom, mit érdemeltem,

pedig, csak szebb, jövőt reméltem.

 

Hibáztam én is, magamon nevettem,

vagy elbújtam, s titokba lelkemet kerestem,

zokogva, könnyezve borultam térdre,

szólítottam Istent, támaszt remélve.

 

Kemény tanárom volt, - az életem maga,

meg tanította hol, merre, kivel... és soha,

hang nélkül sírni, elmenni "bárhová, "

félni és remélni, sokszor búslakodván.

 

Hamar megtanultam, elbuknak a gyengék,

hiába kerestem, nem volt menedék.

De meg szánt az Úr, új útra vezetett,

s letörölte arcomról a fájó könnyeket.

Menedékekre leltem szárnyai alatt,

betakar, vigasztal, Kegyelme támogat.

 

Nőnek születtem

 

Isten, nagyon szeret engem,

mert nőnek teremtet,

felruházott, miden széppel,

amit, én is kedvelek.

 

Beszéddel, mely teremthet,

ábrándos, szép álmokat,

szépen csengő hangot adott,

zengő, bongó hangokat.

 

Simogató, áldó kézzel is,

meg ajándékozott,

öröm teli mosolyomba,

megcsillannak angyalok.

 

Kedves, édes, bársonysima

beszéddel, is megáldott,

bánatodat elcsitítom,

hogy ha te is akarod.

 

Szemem fénye, ha rád ragyog,

tükrében megláthatod,

hogy kacagnak, hogy tancolnak,

odafönt a csillagok.

 

 

Várakat építek

 

Várakat építek várakozásból,

Homokvárakat, kártyavárakat és légvárakat,

Játszom az életem múló fiatalságával,

a jelen vénségével, és az idővel.

 

Nevetések, könnyek, érintések,

táncok, ráncok, hajnalok, éjszakák, szavak,

tettek, születések és halálok, - ÉLETEM.

Mert az életet, csak élni lehet.

 

 

 

 

Istengyermek

 

Szeresd, ahogy ő szeretett, még, ha meg is öregedett, öleld, ahogy ő ölelt át, mint Mária, Jézuskáját.

 

Hallgasd, ahogy ő hallgatott, türelmesen, mosolyt csalón, ne nevesd ki, hogy ha téved, "szép álmából" fel ne ébreszd.

 

Hadd érezze jól magát, ne szedd szét a világát,

emlékeit, tiszteld vigyázd, mert ez, neki

a nagy világ.

 

Szeresd, tiszteld, ne feledd, felnevelt, ápolt, etetett, tanított, óvott és szeretett, nevetve

veled énekelt.

 

Lelkeddel lásd minden napon, legyen ma is vasárnapod, ünnepeld őt, ameddig él,

légy neki biztos menedék.

 

El ne vessed, el ne hagyd, mint gyermeket, úgy ringasd, könnycseppeit itasd fel,

istengyermek, így leszel.

 

2021.11.20.

 

 

 

Fohász

 

Felnézek az égre, térdemre rogyva,

fenséges Istent, szelíden szólítva,

várom meghallja könyörgésem szavát,

s leküldi a Földre, harcos nagy angyalát.

 

Segíts rajtunk Urunk, gyilkos jár a Földön,

s egyetlen vágya az, hogy embert őljön,

gyermeket, aggastyánt, ifjút, apát, anyát,

halomra gyilkolja az embernek fiát.

 

Túl sok a fájdalom, bánat és a gyász,

keserű könnycsepp, mély árkokat vág.

Tudom sok a bűnünk, amit meg kell bánnunk,

kérlek bocsáss meg, minden álnokságunk.

 

Jusson eléd Urunk, hangos kiáltásunk,

vagy hittel elmondott, sóhajunk, fohászunk.

Könyörülj a Földön, könyörülj rajtunk,

Nélküled Istenünk, elveszettek vagyunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Reményem

 

Rátámadott és elért undok,

gonosz ellenség,

vicsorgott és röhögött,

fertőző nyálával leköpött.

 

Elért ujjhegyével,

göcsörtös karma,

belém mélyedt,

kiserkentek testem nedvei,

de lelkem nem érintheti.

 

Segíts édes jó Uram,

enyhítsd minden fájdalmam,

Benned minden reményem,

űzd el az ellenségem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudom

 

Tudok szelíden szeretni,

Tudok csendesen könnyezni,

Tudom, mi az hogy halál,

Tudom, mi az élet igazán.

 

Tudok hallgatni csendben,

Tudok nevetni örömmel,

Tudom, hogy fél a gyermek,

Tudom, eléri szíve a lelkem.

 

Tudok házat építeni,

Tudok falat lebontani,

Tudom, töröttet összerakni,

Tudom, szíved visszaadni.

 

Tudok hajat simogatni,

Tudok álmot megálmodni,

Tudom, miért születtem,

Tudom, mi végre lettem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kincsünk

 

Egyszer majd menni kell,

itt hagyva mindent,

pénzt, házat, szerelmet,

mosolyt,

könnyeket...

 

Letéve bánatot, fájdalmat, terheket,

letéve, e nehéz földi életet,

hátra hagyván a hamis kincseket,

bundát, ékszert, festett képeket,

ódákat és verseket.

 

De halhatatlan Lelkünk,

mindig velünk marad,

nem hagy el soha, kincsünk

Benne marad,

hitünk és reményünk,

a mi igaz kincsünk

elkísér, mindaddig amíg

Célba érünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

Idő múlása

 

Az idő gyors lábon száguld velem,

érzem, látom, tudom én is öregszem.

Nem forr már a vérem, nem űz a vágy,

nem ragad magával, izzó parázs.

 

Amikor átölelsz, szelíden szólj,

legyen kedves szavad, reményt adó.

Nem kell már nekem a rivardafény,

megéltem, épp elég lovagregény.

 

Letettem kardom s, pajzsom sem kell,

harcolni, küzdeni nincs már mivel,

megbékültem sorsommal...

Nem kell a harc!

Szívembe, lelkembe békesség van.

 

 

 

 

 

 

Szabad vagyok

 

Sok felé jártam a múltban,

álltam elől, s hátul a sorban,

volt, hogy térdre borultam,

és lelkemet húztam a porban.

Azt mondták ilyen az élet, s

kihúzták alólam a széket.

 

Leestem. - Nem baj, hadd essek!

Ők, ilyet sohasem mertek.

Hibáimtól, még erősebb lettem,

tévedéseimből, erőt merítettem,

semmit sem kaptam meg ingyen,

senki sem hitt akkor bennem.

 

Gyermekként álmodtam róla,

hogy babákat hozza a gólya,

hittem benne, - bár nem láttam,

világ gondját, sutba vágtam.

Mondtak rólam jót és rosszat,

de én sosem sem tékozoltam,

Isten előtt meghajoltam és

csak hozzá fohászkodtam.

 

 

 

 

 

Mindenható Jó Istenem,

kérlek segíts meg engemet,

adj nyugalmat, békességet,

szeretetet, üdvösséget.

Benned bízom Édes Atyám,

mindig gondot viseltél rám,

nem hagytad el gyermekedet,

átölelted bús szívemet.

 

Köszönöm a jóságodat,

iránytűd utat mutat,

tudom Nálad otthont lelek,

nem veted el, gyermekedet,

Megterített asztallal vársz,

gyémántgyűrűt adsz akkor rám,

együtt sétálsz ott majd velünk,

kik örökké veled leszünk.

 

Most már tudom hol a helyem,

miként élem le életem,

nem törődőm, hazug szájjal,

nem érhet el a bűbájjal.

Nincs már semmi félni valóm,

szabad vagyok Mindenhatóm,

hit, remény és szeretetet,

ez járja át a lelkemet.

Gyermek születik

1. fejezet

 

Az asszony kilenc gyönyörű hónapot minden reggel imádsággal és hálaadással kezdte. Hálát adott a méhében cseperedő, kicsiny életért, amit annyira vártak.

A gyermek fogantatását és születését, hosszú várakozás előzte meg. Házasságuk első hónapjaitól arra várt, mikor jön el az örömteli pillanat, amikor azt mondhatja a férjének.

- Drágám áldott állapotba vagyok.

Teltek a hónapok és az évek, az asszony csak várt és várt, de az édes mondat, csak nem akart beteljesedni. Az asszony, nem adta fel a reményt, mélyen hitte, hogy lesz gyermekük. Sokszor biztatta önmagát.

- Tudom, nem maradok gyermek nélkül. Tudom, Isten megáldja frigyünket.

Voltak napok, amikor elhagyta hite, reménye, elbizonytalanodott, elszomorodott, de másnap ujjút hittel imádkozott a gyermekáldásért. Sokszor megállt, nézte gyönyörködve a gyermekeket az utcán, a téren, ahogy játszanak.

Megint eltelt egy év. Márciusban közelget az ötödik házassági évfordulójuk.

A nagy készülődésben, mert ugye szép kerek szám az ötödik, valahogy nem is figyel arra, hogy a havi ciklusa, nem jelentkezett. Nagy ünnepséggel szerette volna a férjét meglepni.

S ahogy ez már lenni szokott, meghívta a családot, a barátokat és kedves ismerőseiket, egy finom vacsorára, hogy együtt örüljenek velük. Mindent meg kellett szervezni, tervezni, rendezni stb. Figyelmét, erre a nagyszerű eseményre irányította.

Este mikor haza jött a férje és meglátta az ünnepi vendégsereget, nagyon megörült a meglepetés partinak.

Amikor utolsó vendég is elment, és kettesbe maradtak, átölelte hitvesét és csókokkal borította kezét, arcát és száját.

- Te vagy a legdrágább, a legszebb és a legjobb feleség az egész világon - mondta örömmel és hálásan.

- Köszönöm! - mondta az asszony és odabújt a férje karjába.

- Minden, ami vagyok, amivé váltam, neked köszönhetem. Veled akarok megöregedni, veled akarom leélni az életem. Te vagy a mindenem.

- Ugyan ezt érzem én is drágám. Veled élni, veled örökké.

- Hálás vagyok a sorsnak, az Istennek, mert mindent megkaptam, amit egy férfi kaphat egy nőtől. Nem hiányzik semmi!

- Igen én is így érzek veled kapcsolatban, de nekem van egy hiányérzetem. Egy gyermek, aki itt szaladgál körülöttünk. Az lenne tökéletesség!

Egymás szemébe néztek, nem szóltak egy szót sem, hirtelen mély csend lepte el a helységet.

A Vágy, a Kétség és a Reménytelenség toppantak be a szobába.

- Mily nagy vagyok én, hármuk közül a legnagyobb. Teljesen átszővöm a szívüket - szólalt meg pöffeszkedve a Vágy.

- Ugyan már! Én legyőzőm, kiűzőm a lelkükből a Hitet. Kell ennél nagyobb? - szólalt meg fennhéjázva a Kétség.

- Csak ne legyetek olyan nagyra magatokkal, mert én, mind a kettőtöket lepipálom.

Ugyan is, ha én költözöm a lelkükbe, még az Istenüket is elhagyják. - szólalt meg dölyfösen a Reménytelenség.

– Mi lenne, ha megcsavargatnám az asszony szívét. Te pedig kedves barátom Vágy, mélyen belefúrnád magad a férfi lelkébe - vigyorgott a Kétség.

- Már öt éve várok, hiszek, imádkozom, de Isten nem hallgat meg. Egyáltalán, létezik Isten, vagy csak kitalálták ezt az egész megváltást. Mond? - nézett a férjére kétségbe esve az asszony.

- Mit gondolsz, én nem vágyakozom egy gyermek után? De igen is vágyakozom. Nagyon, nagyon - hajtotta le fejét a férfi.

- Nagyon jó móka, ugrott fel a Reménytelenség és se szó se beszéd már is az asszony lelkébe terpeszkedett.

- Mi lesz velünk, ha megöregszünk, kire támaszkodhatunk. Nem lesz, aki ápoljon, segítsen a bajban. - zokogott az asszony.

- Naaaaa? Mit mondtam! Már is elhiszi, amit suttogok a fülébe. - Nem lesz gyermeked, nem lesz, aki segítsen, nem lesz, aki ápoljon, a bajban nem lesz segítség. Jaaaaaaj, jaaaaj! Mi lesz veled? - vigyorgott kajánul a Kétség.

- Nem olyan nagydolog, amit te tudsz. Sokkal könnyebb dolgod van, mint nekem, mert a valóságot ötvözöd a valótlansággal. Figyelj és tanulj tőlem, mert olyat mutatok, ami csak a nagyok tudnak, és ami lángra gyújtja a jeget is - pördült meg maga körül a Vágy, és a férfi fülébe suttogta - gyermek, édes kicsi gyermek.

- Ó, csak egyetlen gyermekünk lenne, mindenem oda adnám érte. Csöpp kis kezével a nyakamba kapaszkodna, és azt mondaná apa, édesapa. - könnycseppek csordultak le a férfi arcán, de nem törölte le, hagyta, hogy a földre hulljanak.

 

 

 

 

 

 

2. fejezet

 

- Pitiáner, pancser csapat! Figyusz, most a mester jön! - kiáltotta a Reménytelenség.

Felfújta magát, kitárta karjait, úgy annyira, hogy betöltötte az egész helységet. Ebben a pillanatban, mind a két ember szíve és lelke megtelt a reménytelenség sötétségével.

- Imádkoztam, könyörögtem, még böjtöltem is azért, hogy gyermekünk lehessen. Már öt éve, öt hosszú éve. Hát hol van, aki meghallgatja imáimat, tán süket a füle, vagy nem is létezik!? Hiábavaló volt az egész kereszténység, az ima, meg a mit tudom én micsoda. - mondta fojtott kétségbeesett hangon az asszony.

- Ennyi könyörgés és hiábavaló ima után, már én is elvesztettem a hitem és a reményem, mindenben és mindenkiben. Nem tudom miért és kibe higgyek. - hajtotta le búsan a fejét a férfi.

Nem néztek egymásra, mindkettőjüket fogva tartotta a reménytelenség. Az asszony lassan felállt, mint akire ólomsúlyok nehezednek, vetkőzni kezdett. Nem szólt semmit, bement a fürdőszobába, megnyitotta a zuhanyt, aláállt és jó erősen megsikálta magát. Amikor kész lett hang nélkül bebújt az ágyba. A férfi is lefürdött és a felesége mellé feküdt. Mind a ketten kifelé fordultak és úgy tettek mintha aludnának, csupán azért, hogy ne kelljen szót váltaniuk.

Nem tudtak, és nem is akartak semmit mondani egymásnak. Szívük megtelt Reménytelenséggel. Nehezen aludtak el, agyukban lüktettek a gondolatok - mi lesz velük gyermek nélkül. Azonban az egész napos kimerítő rohanás és a munka fáradalma, végül legyőzte a testüket és mély álomba szenderültek.

- Na, pupákok, itt az idő, ünnepeljétek és tapsoljátok a győztest, már, mint engem - vigyorgott a Reménytelenség.

- Mi az, hogy a győztest, mi is éppen olyan jól végeztük a dolgunkat, mint te. Semmivel nem vagy jobb nálunk - háborodott fel a Kétség.

- Én személy szerint nem értem miért nevezed magad győztesnek - pislogott a Vágy.

- Miért, miért? Talán nem tudjátok ki ellen és miért harcolunk - emelte fel hangját a Reménytelenség. Azt hiszitek, nélkülem van győzelem? Nincs barátocskáim! Nincs bizony!

- Nagyon nagyra vagy, úgy jársz, kellsz itt, mint valami hadvezér. Kicsit fogd vissza magad, mert ha mi nem vagyunk, és nem puhítjuk meg az áldozatot, bizony te sem kiálthatod ki magad győztesnek. Ez tuti! - hadarta el gyorsan a Vágy.

- Elég a süket dumából - fortyant fel a Reménytelenség. Ki miatt tagadták meg az Istenüket? Talán te miattad? – nézet fölényesen a Kétségre, vagy talán te miattad? - mosolygott gúnyosan a Vágyra.

Nem, nem és nem! Én a Reménytelenség vettem rá az embert arra, hogy kimondja azokat a szavakat, ami számunkra a győzelem szavai - „Hát hol van, aki meghallgatja imáimat, tán süket a füle, vagy nem is létezik!? Hiábavaló volt az egész kereszténység, az ima, meg a mit tudom én micsoda.”

- Elvettem tőlük a reményt, az egyetlen, ami ŐHOZZÁ köti az embert, ezért aztán elvesztették a hitüket. Legyőztük a legyőzhetetlent. - szólt dölyfösen a reménytelenség.

A felkelő nap, éppen nyitogatta álmos szemét, és szelíden kikandikált a várost körül ölelő hegy mögül.

Aranyló sugarai áthatoltak a függönyön és langy puhán simogatták Ivon kibontott haját. A párnán szétterülő szőke fürtök aranyszínben fénylettek. Edem gyönyörködve nézte feleségét, aki az igazak álmát aludta még.

- Milyen szép - gondolta meghatódva.

Lassan, felkelt az ágyból, felöltözött, kiment a konyhába megtöltötte a kávéfőző gépet, bekapcsolta. Nagyon óvatosan, halkan, nehogy felébressze a feleségét, feltette a vizet forrni és neki állt a reggelit készíteni.

- Tudom, mennyire szeret az ágyban reggelizni az én drága Ivonom. És különben is vasárnap van.

Az asszony, ráérősen ébredezett. Nyújtózott egy nagyot, szemét még jó esően csukva tartotta. Kezével az ágyat tapogatta ott ahol a férje szokott aludni.

- Ó már felkelt - mondta halkan és körülnézett a szobába.

Hirtelen, megütötte orrát a finom kávé, pirítós és a citrom, ismerős illata. Halk neszezést hallott a konyhából kiszűrődni. Lecsukta a szemét és jóleső megnyugvással várta, hogy jöjjön Edem a reggelivel. Hagyomány volt náluk, hogy vasárnap a férje készíti el a reggel és ágyba hozza neki. Halk lépéseket hallott közeledni az ajtó felé. Felült, megigazította a haját, odafordult az ajtóhoz és várta, mikor bukkan fel kedves mosollyal az arcán a férje.

- Jó reggelt egyetlenem! Felébredtél? Csak nem a zajra, amit csaptam. - kérdezte szeretettel Edem.

- Jó reggelt drágám! Nem hallottam semmiféle zajt, nem azért keltem fel. Talán a madarak csicsergése, a nap gyöngéd simogatása, és a kávé, csábító illata ébresztett fel, ezen a gyönyörű áprilisi napon. - nézet boldogan a férjére az asszony.

 

- Akkor jó! Megnyugtattál, ugyan is nem vettem volna a szívemre, ha miattam hagyod ott álomország csodáit. - mosolygott kedélyesen a férfi. Azzal a felesége elé tette a kis hordozható asztalkát, rajta az ínycsiklandozó reggeli finomságokkal és egy szál sárga rózsával.

Az asszonynak könnybe lábadt a szeme, mikor meglátta a kedvenc virágját, a sárga rózsát.

- Mikor vetted? Ma reggel? Ilyen korán lementél érte a virágboltba?

- Nem a virágért mentem le, hanem érted, miattad, mert nagyon, nagyon szeretlek.

- Köszönöm Edem! Köszönöm! És nem csak a mai napot, a mai örömöt, amit adtál, hanem az elmúlt öt év minden óráját és pillanatát, amit veled együtt tölthettem. Ülj ide mellém az ágyra és az első falatot, az első kortyot te kapod.

- Nem drágám az a tied, neked készítettem, szívem és lelkem is benne van. Egyél csak én, majd nézlek és gyönyörködöm benned.

Az asszony repesett férje beszédén és örömében csókra nyújtotta száját. A férfi boldogan viszonozta az édes csókot. Ivon nekilátott a feltálalt reggelinek és jó ízűen el is fogyasztotta, mind egy falatig. Edem kivitte az üres tálcát. Ivon is felkelt az ágyból és készülődött a vasárnapra. Ugyan is, minden vasárnap gyülekezetbe mentek, Istentiszteletre. Mostanában talán csak megszokásból, vagy talán benső kényszerből, ők sem tudták. Erről a dologról nem beszélgettek egymással. Mind a ketten, úgy gondolták, hogy másiknak fontos. Imádkozni sem szoktak együtt, így nem tudták mi van a házastársuk szíve mélyén.

Valahogy eltávolodtak Isten keresésétől, de a vasárnapi Istentiszteletet nem hagyták ki, pedig a hitük éppen csak pislákolt.

 

3. fejezet

 

Már javában tartott az Istentiszteleti összejövetel, mikor megérkeztek a gyülekezetbe. Dicsőítő szolgálat, éppen az utolsó dalt játszotta. Hogy, hogy nem, Ivon kedvenc dalát - „van, aki megtartja ígéretét…”

- Igen van, aki megtartja, van, aki nem! Nem is tudom, minek járok én ide, az egész, csak egy nagy, hum-buk. Csak is Edem miatt jövök, mert nem akarom megbántani, úgy is van neki éppen elég gondja. Még hogy megtartja ígéretét!?

- Ugyan már! - gondolta gúnyos mosollyal az asszony. A férfi éppen ekkor nézett a feleségére és látta, hogy mosolyog.

- Szeretem látni a gyönyörű mosolyát, a csillogó szemét, ahogy együtt énekli a dicséretet a gyülekezettel. Szinte kivirul ilyenkor. Csak is az ö kedvéjért, csak is miatta jövök minden vasárnap, hogy örömet szerezzek neki – nézett meghatotta Edem a feleségére.

- Kedves testvérek! - kezdte el prédikációját a gyülekezet pásztora. A mai napon is azért jöttünk össze, hogy a Mindenható Istent keressük, hálát adjunk, jóságáért, szeretetéért.

Isten egyszülött fiát adta értünk, hogy megszabadítson bennünket a bűnökből és az átok alól. Jézus megígérte nekünk, hogy ha ketten egy akaraton lesztek a földön minden dolog felől, a mit csak kértek, megadja néktek a mennyei Atya.

- Na, már megint ez a kamu duma! Mi már öt éve vagyunk egy akaraton, öt éve hallgatom ugyan ezt a szöveget - egy akaraton, meg megáldja - na, eddig nem nagyon sikerült az ígéretét megtartania.

Már bánom, hogy eljöttem, csak felidegesítem magamat ezzel a hamis, álszent szöveggel - dohogott magába Ivon. Megfogta a férje kezét, hogy csillapítsa a benne felgyülemlett indulatot.

- Jó, hogy nem szóltam reggel. Pedig már a nyelvemen volt, hogy semmi kedven eljönni, az Istentiszteletre és hagyjuk ki a ma a gyülit. Inkább menjünk el valamerre kirándulni. Ahogy nézem Ivont, egyre inkább az a meggyőződésem, hogy jól döntöttem. Úgy élvezi a prédikációt, talán azért szorongatja a kezem – morfondírozott a férfi.

- Most az Ézsaiás 54-ből olvasok fel igéket - hallotta meg hirtelen a pásztor hangját az asszony.

- „Ujjongj te meddő, ki nem szültél, ujjongva énekelj és kiálts, ki nem vajúdtál. Ne félj, mert meg nem szégyenülsz, és ne pirulj, mert meg nem gyaláztatol, mert ifjúságod szégyenéről elfeledkezel.”

- Már megint hitegetsz, már megint!? - kesergett magában Ivon.

-„Egy rövid szempillantásig elhagytalak, és nagy irgalmassággal egybegyűjtlek; Búsulásom felbuzdultában elrejtém orcámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad.” - hangzott fel az ígéret igéje.

Ivon úgy érezte, gigantikus gonosz erő szorításából szabadul meg hirtelen a szíve. Mintha ólomsúlyok szakadtak volna le róla. Váratlanul tudatára ébredt, hogy miket gondolt és miket mondott ez alatt a két hónap alatt. Térdre rogyott a tudat súlya alatt.

-Bocsáss meg nekem Istenem, amiért elhagytalak. Bocsáss meg nekem minden bűnömet és vétkemet. Megtagadtalak Uram.

Segíts, hogy újra higgyek és bízzak benned, elhagyott a hitem is. Segíts! Segíts! – zokogott föl keservesen Ivon.

A gyülekezet pásztora meghallotta a kétségbe esett zokogást, abbahagyta a prédikációt és oda ment, ahonnan a hangot hallotta. Leguggolt az asszony mellé.

- Mond el mi az, ami ennyire bánt, mi történt veled. - kérdezte szelíden Ivont a pásztor.

Oda intett a zenekarnak, hogy zenéljenek, mert nem akarta, hogy más is meghallja az asszony beszédét.

Arra gondol, hogy nagy baj lehet, mivel már rég óta ismerte a házaspárt. Jó és odaadó keresztények találta őket, Soha egyetlen istentiszteletről sem hiányoztak, minden munkából kivették a részüket.

- Mi a baj Ivon? Mi történt? - kérdezte remegő szívvel, megdöbbenve Edem.

- Senki vagyok, semmi vagyok, hitetlen, hazug vagyok, becsaptalak téged, becsaptam a gyülekezetet, mindent és mindenkit becsaptam. Istenem segíts rajtam! – zokogta az asszony elhaló hangon.

 

- Nem, nem és nem! Már az enyém volt, az enyém! Nem hagyom, hogy kicsússzon a karmaim közül - ordította magából kikelve a Reménytelenség, és nagyot perdült saját tengelye körül.

- Ne üvöltöz annyira, inkább gondolkozzunk és cselekedjünk - csitította őt a Kétség.

- Gondolkozzunk, gondolkozzunk! Könnyen mondod, nem téged penderíttettek ki egy szempillantás alatt a nő szívéből és a teremből, barátocskám, hanem engem. Pedig már nagyon befészkeltem magam, jó mélyen. - mondta ingerülten a Reménytelenség.

- Mi az, hogy nem engem? De igen, is én is repültem veled együtt. - Emelte fel hangját a Kétség.

- Nagyszerű, bravó, te győztes hadvezér – gúnyolódott a Vágy.

- Mindig azt hangoztatod, hogy te vagy a legerősebb. Bíztam benned! De együtt penderültünk ki, mind a hárman, de olyan hirtelen, hogy nem is tudom ki legyőzött le bennünket – vicsorgatta fogait Kétség.

- Elég! Fog be, vagy megbánod! - szólt fojtott hangon a Reménytelenség, és egy nagy ugrással a gyülekezeti ház tetején termet. Két cimborája követte és kíváncsian várták mi következik.

- A házba, nem tudunk bemenni, hisz saját szemetekkel látjátok miért. - Mutatott teátrálisan a terem felé.

Láttatjátok, mennyien vannak, minden emberre jut egy, de van, akire kettő-három is. –mondta a reménytelenség határozottan.

- Ez eddig nem jelentett problémát neked, ó hatalmas, mindent tudó és mindenkit legyőző mester. - szólt csúfondárosan a Vágy.

- Nem is az angyalok jelentik a problémát, hanem az a könyv ott a pulpituson - rázta a fejét keserűen a Reménytelenség.

- Csak nem ijedtél meg egy könyvtől? Én észre sem vettem. Mi olyan rémisztő egy ilyen könyvön? – nézett csodálkozva rá a Kétség.

- Még hogy a könyv penderített bennünket - kacagott hisztérikusan a Vágy.

- Ostobák! Persze, hogy nem az könyv repített ki az asszonyból egyikünket sem, és a teremből sem. Ne nézzetek idiótának, nem ezt mondtam.

Ha figyelnétek, akkor feltűnne, hogy a csak a problémát okozta a könyv, és nem a tettlegességet. Amikor az ember olvasni kezdett belőle, én egyre gyengültem, csak gyengültem, nem értettem mi történik. - rázta meg fejét értetlenül a Reménytelenség

- Ezt éreztem én is. - fészkelődőt a Kétség.

- Egyszer csak az asszony az Ő nevét kiabálta és Őtőle kért segítséget. Hirtelen egy nagy ütést éreztem a tarkómon és itt voltam veletek. - mondta felháborodottan a Reménytelenség.

- Ááááááá! Tehát ez történt! Ne izgulj nem lesz semmi baj, bátran elmondhatod a főnöknek. Máskor is megtapasztaltuk, hogy egy szempillantás alatt, a finom emberi testből a semmibe kerültünk. Fel a fejjel, engem is kipenderítettek. - mondta a Kétség.

- Na, na! Álljunk meg egy szóra! Ti félre értetek, én egyáltalán nem vagyok elkeseredve, nem vagyok magam alatt, mert tudom, hogy a csatát most elvesztettem, de a háborúnak még nincs vége. Nem olyan vagyok, aki egy kis kellemetlenség miatt feladja. Most jön az igazi móka.

Visszahódítani az asszony szívét, és utána tálcán átnyújtani azt a Főnöknek. - vigyorgott kajánul a Reménytelenség.

- Nem lesz könnyű dolgod, mert a nő szíve most ismét megújul és látta vele Őt. - mondta szkeptikusan a Kétség.

- Van egy gyenge pontja az asszonynak, ha azt sikerül, elkapnunk, ismét nyert ügyünk lesz. – vigyorgott kajánul a Reménytelenség.

- Elkapjuk! – ujjongott a vágy.

- Ez a nő a miénk, nem engedjük ki a markunkból. Éppen, hogy újra meghallotta az Ő hívó szavát, még könnyű lesz visszahódítani. - vicsorította fogát a Reménytelenség.

 

 

4. fejezet

 

- Ivon! Ne kárhoztasd magad, Isten sem kárhoztat téged. Ő, megbocsátotta minden bűnüket és vétkünket, sőt, még azt is, amit ezután követünk el - mondta kedves határozott hangon a lelkész.

Ivon felemelte a fejét a férjére nézett, megtört, könnyező szemekkel. A férfi feléje nyújtotta segítően a kezét. Ivon belekapaszkodott, mert fel akart állni, de lábai nem engedelmeskedtek. Úgy érezte, minden erő kiszállt belőle és visszarogyott a térdeire.

- Uram itt vagyok - hajtotta le bűnbánó megadással a fejét.

- Ne zavarjuk! Most hagyjuk őt, imádkozni - szólt a lelkipásztor Edemnek, aki éppen arra készült, hogy felsegítse a feleségét a térdeiről.

- De hát nem tud felállni, egy jártányi ereje sincs - suttogta a férfi.

- Nem kell őt féltened, most már, nem - mondta a lelkész és visszament a pulpitusra. Zenészek befejezték a dalt, a gyülekezet kíváncsian várta, mit fog mondani a pásztoruk, mi történt. Ő azonban folytatta az ige hirdetését.

- „Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad.”

- Milyen jó és könyörületes vagy Uram, hogy megbocsátasz. Hányszor, de hányszor tagadtalak meg Téged, Te még is lehajolsz hozzám, igéden keresztül, vigasztalsz, és bátorítasz. Uram köszönöm, hogy leszaggattad rólam a láncokat, ami fogva tartott. Most már könnyűnek érzem a szívem, elhagyott a kétség a reménytelenség és az örökösen marcangoló vágy.

Nem akarok többé a saját akaratomtól és vágyaimtól vezérelve élni. Átadom Neked, szívem, lelkem és mindenem, ami vagyok.

Kérlek légy az én életem Ura és Istene, aki támogat, tanít, vezet, azon az úton, amin mennem kell. - imádkozott Ivon.

Férje nagy örömöt érzet a bensőjébe, ahogy nézte az asszonyt. Azt érezte, hogy valami megváltozott, valami más lett, valami jó történt itt és most.

- Nagy az Isten kegyelme! Kedves testvéreim, ma is megtapasztaltuk és saját szemeinkkel láthatjuk az Ő kegyelmének kiáradását. Ahogy már sokszor, úgy ma is, több testvérünket megérintett Isten igéje. Tudjuk és hisszük, hogy az Ő keze nem rövidült meg, hogy meg ne szabadítana, fülei sem süketültek meg, hogy meg ne hallana. Ezért, ha valaki, segítségül hívja, Őt megsegíti, megszabadítja és az igazság útjára vezeti.

„Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti. Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az ÚR.” - Kedves testvérek ezzel a buzdító, bátorító igével bocsátalak útra titeket.

A mai napon berekesztem az Istentiszteletet, de a jövő héten ismét várunk benneteket. – mondta a Gyülekezet pásztora.

- Edem, türelmesen várta, hogy a felesége mikor fejezi be, az imát, nem akarta megzavarni. Leült a székre és elkezdte a táskába bepakolni a bibliát a szemüvegét és a termoszt, amibe hűsítő víz volt.

Közben a teremben halkult a zsongás, egyre kevesebben lettek. Voltak, akik a székeket pakolták, mások beszélgettek, a zenészek a hangszereket rakták el.

- Már vége is van az Istentiszteletnek? - nézett fel Ivon csodálkozva.

- Bizony drágám, már vagy húsz perce befejeződött- mosolygott feleségére Edem.

- Észre sem vettem - nyújtotta kezét az asszony.

A férfi mind a két kezével megfogta a feleségét és finoman, nehogy fájdalmat okozzon neki felsegítette őt a térdepelésből majd a székre ültette és ő is leült mellé.

- Kérsz vizet? Biztosan megszomjaztál angyalom?

- Igen, nagyon szomjas vagyok - mondta az asszony és megsimogatta a szeretett férfi kezét.

- Rögtön adom, egy pillanat, csak kiveszem a táskából - mondta Edem és átnyújtotta a termoszt a feleségének, aki úgy kortyolta a vizet, mint a sivatagi homok.

- Köszönöm! Ez nagyon jól eset, nem is tudtam, hogy ilyen szomjas vagyok - nevetett Ivon.

Körül nézett és látta, hogy egy, két ember van már csak rajtuk kívül a helységben.

- Lassan indulnunk kellene, nem gondolod? - nézett a feleségére Edem.

- Bizony, bizony itt az idő, induljunk - mondta huncut mosollyal az asszony.

Ivon elrendezte a dolgokat, és amikor minden rendben talált, elindultak kifelé. A terem felénél megállította őket a lelkipásztor.

- Edem! Van még egy pár percetek? Szeretnék, veletek beszélgetni mielőtt elmennétek.

- Miről lenne szó - kérdezte Edem.

- Úgy éreztem az Istentisztelet alatt, hogy Ivon nagy bajba van, és egyedül nem tud kimászni belőle. Lehet, hogy a te hited is megingott. Ezért Ivon magára maradt, nem sikerült a csávából kikeverednie. Amennyiben beszélni szeretnétek, róla szívesen meghallgatnálak benneteket, és ha tudok, segítek.

- Igen! Segítségre van szükségünk. Egyedül nem boldogulunk, elgyengültünk mind a ketten, nincs erőnk és hitünk a harchoz Az ellenség körbe vett bennünket - mondta elhaló hangon Edem.

 

5. fejezet

 

A lelkipásztorral folytatott beszélgetés és imádkozás után, felszabadult Ivon szíve. Vidáman, gondtalanul tevékenykedett, otthon és a munkahelyén is. Az eltelt, egy hónap alatt, sokat változott minden körülötte. Békesség és nyugalom volt a szívében és a lelkében. Megerősödött a hite és ismét a régi volt.

 

Edemmel együtt imádkoztak, dicsérték az Úr jóságát és kegyelmét. Minden nap eszébe jutott az-az ige, amit hite szerint, neki küldött, ígért az Úr.

„Egy rövid szempillantásig elhagytalak, és nagy irgalmassággal egybegyűjtlek; Búsulásom felbuzdultában elrejtém orcámat egy pillantásig előled, és örök irgalmassággal könyörülök rajtad; ezt mondja megváltó Urad.”

Ezen a szép júniusi reggelen is éppen ezt az igét forgatta a szívében, amikor meghallotta a férje kedves lépteit, amint a hálószobához közelget.

- Egyetlenem, drágám, hozom a finom reggeli, csüccs föl. - suttogta Edem, arra gondolva, talán a felesége visszaaludt.

Ivon felült az ágyba és örömmel nyugtázta, milyen jó és áldott élettel ajándékozta meg őt a Jó Isten. Egy odaadó férjjel, szép lakással, jó munkahellyel, ahová örömmel megy minden nap.

- Gyere, bátran, már nagyon várom mit készített nekem az én lovagom.

„Üdvözöllek dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad! Mi szél hozott mondca' erre? És mi vajon a szíved terve?”- viccelődött Ivon.

-„Szép vagy, mint a rózsaszál, Ó, te kedves királylány!” - válaszolt tréfásan Edem és letette a hordozható kis asztalkát Ivon elé az ágyra.

- Szeretem ezeket a gyönyörű vasárnapi reggelek.

Egy kis lustálkodás, szunyókálás, akár kilencig, finom reggeli az ágyba, amit az én szeretett és nagyra becsült férjecském készít és tálal. Hát van ennél boldogabb reggeli kelés? - mosolygott a férfira kedvesen a nő.

-Vasárnap nem csak ezektől a nagyszerű dolgoktól gyönyörű, hanem azért, mert egész napot együtt tölthetjük - simogatta meg Edem felesége ragyogó haját.

- Itt van az első falat és az első korty. Tudod ez mindig a tied. - villantotta meg mosolyát Ivon Apropó! Falat! Gondolkodtál már arról hová mennyünk az idén nyaralni. Egy két, hét és itt van a szünidő. A tavalyi Loire-völgyi nyaralásunk nagy élmény volt. Azok a gyönyörű kastélyok, finom ételek és borok. Nagyszerű és felejthetetlen látványt nyújtott.

- Valahogy el is felejtettem, hogy nyár jön és vele együtt a nyaralás is. Olyan nagyon lefoglal a kutatás, amin dolgozom, éppen a vége felé járok a megoldásnak.

Remélem, hamarosan megtalálom az utolsó láncszemet és akkor nagyot durran a felfedezésem - mondta izgalommal a hangjába Edem.

 

- Te, te kis zseni – csókolta meg Ivon a férjét lelkesen. Te, lánglelkű tudós férjecském! Na, látod ez is közbejátszott, hogy beléd szerettem, mert bármihez fogsz azt teljes erővel, lelkesedéssel és hitel teszed.

- Naaaaa! Ne hozzál zavarba, édes egyetlenem. Mindig tudtam, hogy nem a szépségemért szerettél belém, de megbocsátok, mert egy családban elég belőle egy - mondta megnyerő mosollyal Edem. De most aztán húzzunk bele, mert kicsit elbeszélgettük az időt. Vegyük sietősre a figurát, mert különben elkésünk az Istentiszteletről.

Ivon kipattant az ágyból és amilyen gyorsan csak tudott készülődni kezdett. Nem szeretet volna elkésni. Fél óra alatt indulásra készen állt.

- Mehetünk! Indulás! Te még nem vagy kész? Mint egy menyasszony olyan lassan öltözködsz, néz rám itt várlak az ajtóban teljes harci díszben. - incselkedett a férjével Ivon

- Rögtön indulhatunk, légy türelemmel drágám, csak még vissza kell mennem a bibliámért, meg a szemüvegemért - válaszolt kedvesen a férfi.

Beültek a kocsiba, Edem elfordította az indítókulcsot, de a motor meg sem mozdult. Még egyszer megpróbálta elfordította a kulcsot, semmi.

- Valami baj van? - kérdezte a nő aggódva.

- Nincs semmi baj, csak egy kicsit makrancos a kis hölgy, de mindjárt elindul - nyugtatta a feleségét a férfi.

Kulcsot kivette és ismét betette az indítózárba, elfordította és az autó elindult. Már látták a gyülekezeti házat, a lámpa zöldet mutatott, elindultak. Hirtelen egy nagy csattanás és utána néma csend.

 

Vajon reggel van, vagy még éjszak? Olyan nagy a csend, egészen biztos, alszik még Edem, mivel nem hallom a megszokott zajokat. - gondolta Ivon. Azonban hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába.

Oda nyúlt, ahol a férje szokott aludni, keze a levegőbe landolt, a semmibe. Mi van, mi történt, hol vagyok? Fel akart ülni, azonban nem sikerült, mert valami az ágyhoz szögezte. Próbálta kinyitni a szemét, de nem tudta. Ekkor döbbent rá, ijedten, hogy be van kötve mindkét szeme.

- Van itt valaki? Kérem, hallanak engem? Segítsen már valaki! - Kiabált elhaló hangon kétségbe esve az asszony.

- Itt vagyok. Ne féljen, nincs semmi baj. - szólt egy ismeretlen hang Ivonhoz.

- Ki maga, hol vagyok, mi történt velem, miért van bekötözve a szemem és miért vagyok az ágyhoz kötözve? - hadarta el egy szuszra félelmeit az asszony.

- Nyugodjon meg kedves. Kórházba van baleset történ önnel.

- Maga kicsoda? Mi történt velem, miért vagyok itt? A férjem hol van, Ő is itt van? Mondjon már valamit! – türelmetlenkedett Ivon.

- Ne izgassa fel magát, az nem tesz jót az ön állapotában - nyugtatta az ismeretlen és megigazította párnáját, takaróját.

- Miért kötözték be a szemem, megvakultam? - kérdezte nyugtalanul Ivon.

- Most pihenjen még egy keveset, nemsokára jön az orvos és mindent elmond önnek.

- Kérem, csak annyit mondjon, a férjem jól van? - tudakolta gyengülő hangon az asszony. Választ azonban nem kapott és tudta, hogy az ismeretlen már nincs a helyiségben.

 Páni félelem lett úrrá rajta, mert bárhogy is igyekezett, nem tudott visszaemlékezni, mi történt vele, hogy került a kórházba. Félelemérzete egyre fokozódott, reszketni kezdett rémületébe, mikor arra gondolt a férje talán már nem is él. Különben itt volna vele és fogná a kezét. Nem hagyná egyedül, befáslizott szemmel az ágyhoz kötözve. Hirtelen elaludt, minden átmenet nélkül.

Edem az ebédlő asztalnál ült, lehajtott fejjel és imádkozott.

– Tudom Uram sokat vétkeztem ellened, megbántam mindent, amit elkövettem. Bocsátsd meg bűneimet, vétkeimet és hallgasd meg imádságom. Uram, én most nem magamért, hanem Ivonért, a feleségemért kiáltok hozzád. Kérlek, áraszd rá kegyelmed, gyógyító keneteddel járd át a testét. Kérlek, uram hallgasd meg könyörgésem! - kinyitotta a bibliát és fennszóval olvasta kezdte az igét.

„A ki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, Aki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. A ki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé…”

Edem felállt a székről, térdre borult, úgy folytatta az imádságot. - Uram, Istenem küld el Ivonhoz az élő igédet, tégy csodát, kérlek, ébreszd fel őt a komából, adj neki új életet és én megígérem szolgálni foglak Téged egész életemben. Tudom, Istenem, hogy Te nem az érdemeink szerint osztod ajándékai, hanem ingyen, kegyelemből. - Edem, nem tudott felállni, ereje elhagyta, és elkezdett fájdalmasan sírni. Ekkor egy hangot hallott.

- Hagyd abba, ne sírj, öltözz fel és indulj a kórházba, Ivon nagyon vár!

A férfi abbahagyta a sírást, feltápászkodott a padlóról. Az ajtóhoz ment, kinyitotta, de nem látott senkit. Kiment a kertbe talán onnan szólt valaki a nyitott ablakon át.

- Van itt valaki? - nézett körül kíváncsian, de senki sem felelt, és nem látott senki emberfiát sem a kertben sem a ház előtt.

- Mi volt ez? Sehol senki - gondolkodott el a férfi „Ivon nagyon vár”. - Óóóóó! Én balga! Annyira sajnáltam magam, hogy nem figyeltem a Szent Lélekre. Háááát! Persze, hogy a Szent Lélek szólt hozzám! Ő volt! - lelkendezett Edem.

Gyorsan összeszedte magát, megmosta az arcát, rendbe szedte a ruházatát, körül nézett a lakásban és betette a hűtőbe a dél óta rá várakozó ebédet. Amilyen gyorsan csak tudott, mindent a helyére rakott és indult a kórházba. A kocsiba azon kapta magát, hogy énekel és öröm tölti el a szívét - „meggyógyítod, aki szenved, mennyei erővel, a fájdalmas lelkűt betöltöd örömmel…”

- Nem szeretek erre menni, mindig eszembe juttatja azt a szörnyű balesetet. Sajnos másfelé nem tudok, mivel egyirányúak ezek az utcák. No de félre a múlttal, vár Ivon!

A parkolótól szinte futva tette meg az utat a kórház bejáratáig. Onnan már látta az ablakot, ahol a felesége feküdt.

- Mindjárt ott vagyok! Egy, két perc és minden kiderül. „Ivon nagyon vár!”

 

 

 

 

 

 

6. fejezet

 

A betegszobához érve, félve kukucskált be az ajtón. Ugyan az a látvány fogadta, mint tegnap, tegnapelőtt.

Felesége, éppen úgy feküdt, ahogy eddig is, mozdulatlanul a világtól elzárt állapotban.

- Korai volt az öröm. Talán, csak a képzet játszott velem – nézte szomorúan a feleségét Edem, és elindult az orvosi szoba felé, hogy megkérdezze, volt-e valamiféle változás a felesége állapotában az elmúlt naphoz viszonyítva. Minden alkalommal abban bízott, hogy az orvos azt mondja majd, - „a felesége felébredt a kómából” azonban az elmúlt két hétben akár hányszor feltette a kérdés, a válasz - „SAJNOS NEM.”

Lógó orral indult az orvosi szoba felé. Ahogy közeledett lassította a lépteit, hogy minél később hallja a rossz hírt.

- Jó napot kívánok doktor úr, Berger Edem - nyújtotta kezét üdvözlésre. A feleségem állapota felől érdeklődőm, észleltek valami kis változás az elmúlt naphoz viszonyítva.

- Tisztelt uram, örömhírrel szolgálhatok. Az ön kedves felesége, a kora reggeli órában, hét óra magasságában, felébredt a kómából. Igaz az ébrenléte nem tartott hosszú ideig. Beszélt a nővérrel, majd hirtelen elaludt.

- Jaaaaaaj! Ismét kómába eset? - kérdezte kétségbe esve a férfi.

- Nyugodjon meg uram. Nem! Az ön feleségének az agytevékenysége most már a normális állapotot mutatja. Hamarosan ismét ébren lesz, akkor beszélhet vele.

- És a szeme? Mikor veszik le róla a kötést? Látni fog ugye? Látni fog? - hadarta Edem.

- A kötést még rajta kell hagynunk egy-két napig, addig legyen türelemmel. Orvos vagyok nem jós. Csak akkor tudok biztosat mondani, amikor a feleségét megszabadítjuk a fáslitól. Ugye, amíg kómába volt nem tudtuk kontrollálni a látását, de mi mindet megtettünk, amit emberileg és orvosilag tehettünk.

- Nagyon köszönöm doktor úr, nagyon köszönöm - hálálkodott a férfi. Most bemehetek a feleségemhez?

- Sajnos, nemet kell mondanom, mivel éppen vizitet akarunk tartani. Meg kell vizsgálnom a feleségét, utána természetesen nincs semmi akadálya, addig fáradjon talán a büfébe – mutatott az ajtó felé a doktor.

- Mennyi időbe telik a vizsgálat? Mikor mehetek be a feleségemhez?

- Az attól függ, de egy óra múlva talán. Viszlát!

Edem remegő szívvel, nyugtalanul kavargatta a kávéját –

 

Ivon felébredt ujjongott örömmel és már alig várta, hogy megfoghassa kezét, az imádott feleségének és szólhasson vele. – Hát még sem hallucináltam, a hang, amit hallottam igazi volt, Ivon vár rám. Köszönöm Mindenható, köszönöm, hogy meghallottad könyörgésem és kiáltásom. Visszaadtad öt nekem, köszönöm Uram! Ahogy a feleségére gondolt könny csordult ki a szeméből. Nagyon lassan telt az idő, hiába nézegette az óráját, csak nem akart gyorsabban járni az óramutató.

- Még mindig van negyedóra - bosszankodott Edem. Tovább nem ücsörgők itt, felmegyek és az ajtó előtt várom, meg mikor lehet bemenni végre. A folyóson, ide-oda járkált izgalmában. Egyszer csak kinyílt az ajtó és egy nővér lépet ki.

- Uram ön vár a bebocsátásra? - kérdezte mosolyogva.

- Igen! – mondta gyorsan Edem.

- Tessék! Már várják! Intett az ajtó felé a nővér.

A férfi szorongva lépet be a kórterembe, nem tudta mi vár rá. Azonban, örömmel töltötte el a szívét. Ivon feltámasztott párnák segítségével ült az ágyban, és mosolygott.

Valaki nagyon szeretne önnel beszélni - mondta Ivonnak a nővér.

- Edem az érzem az illatát. Edem te vagy ugye? - kérdezte Ivon izgatottan és kinyújtotta kezét.

- Én vagyok szerelmem – fogta meg az asszony kezét a férfi, és csókkal borította el mind kettőt. - Itt vagyok Ivon, és most már te is itt vagy, újra. Jó Isten lenézett ránk, megkönyörült rajtunk, és visszaküldött hozzám.

Nagyon szeretlek és örökké szeretni foglak! - mondta boldogan Edem.

Ivon egy nagyot sóhajtott és hátra döntötte a fejét a párnára. - De jó, hogy itt vagy! Nagyon vártalak. Nagyon! Úgy hiányoztál! Úgy szeretnélek látni, de ezt a kötést még mindig nem vették le - hajtotta oldalra a fejét Ivon.

- Most már minden rendbe lesz, egy-két nap és ez is megoldódik. Ne félj, nem hagylak többé egyedül. - mondta Edem.

 

7. fejezet

 

- Nem hiszem el, még ezt az egyszerű dolgot is elszúrtad! Mindent előkészítettem, már csak arra vártam, hogy jelentést tegyünk a sikerről. Erre te elengedted, kiengedted a markodból. Teeee! Együgyű, ostoba! - kiabált magából kikelve a Rettenet.

- Ne üvöltözz velem, te sem vagy ártatlan, ugyan annyit hibáztál, mint én. Gyáva alak vagy, tudod!? Bizony te egy gyáva alak vagy. Ahogy meghallod a hangját, Neki, azonnal megfutamodsz. – acsarkodott a Némaság

- Miért nem kapaszkodtál erősebben a nő elméjébe, miért engedted el. Rád volt bízva, s te elszúrtad. Ínadba szállt a bátorságod. Ugyeee!? - hadonászott a Rettenet.

- Igen! Bevallom, ínamba szállt a bátorságom, éppen úgy, mint neked. Nem akarok szem beszállni Vele. Különben is nincs a munkaköri leírásomba, hogy harcoljak.

Nekem az a dolgom, hogy elhallgattassam az áldozatot, hogy ne tudjon segítséget hívni, ne tudjon imádkozni Ő hozzá és még a Nevét se ejthesse ki –mondta egy szuszra a Némaság

- Na, jó, jó! Igazad van! Én sem mernék ujjat húzni Vele, mert bizony, nem vagyunk egy súlycsoportba. Még a nagyúr is meghátrál, ha Ő szól. Azonban bárki, bármit is mond, azt a balesetet jól megrendeztem- Mii?! - vihogott a Rettenet.

- Még jobb lehetett volna, ha nem ússzák meg ilyen könnyedé - rántotta meg a vállát a Némaság.

- A rám kirótt feladatot végrehajtottam. Vagy talán nem? Végül is, nem jutottak el oda, ahová annyira készültek. A nő pedig, némán, vakon és tehetetlenül fekszik. - rikácsolt a Rettenet.

- De már megint kipenderítettek bennünket és nyaldoshatjuk, a még be sem gyógyult sebeinket. Nem könnyű így dolgozni, ha mindenütt ott vannak a Védelmezők. - tárta ki karját a Némaság.

- Nincs olyan nap, hogy ne kapnánk egy, két gyomrost vagy, hogy meg ne szégyenüljünk. Tudom is hogy miért. Mert kevesen vagyunk.

A Védelmezők pedig, sokkal többen és talán, de csak talán, erősebbek is - suttogta a Rettenet.

- Ez bizony igaz, de csapatunkból a Vakság még erőteljesen tartja a frontot. Neki sikerült ott maradnia, és nem engedi el a nőt - vihogott kajánul a Némaság.

A kórház körüli légtérben sok furcsa, gonosz lény ólálkodott, arra várva, mikor lesz lehetőségük, hogy rávessék magukat emberekre, kínozni és gyötörni őket. Minden egyes emberért, ádáz viaskodás folyt. Angyali seregek állták útjukat a gonoszság erőinek, és ha át akartak vergődni, bizony meg kellett küzdeni velük. Sokszor komoly összecsapás volt a két tábor között egy-egy emberért.

E közben Ivon kórtermében is folyt a küzdelem, az angyalok és démonok között. Hol az egyik, hol a másik csapat került közelebb Ivonhoz. A vakság démona rátekeredett a nő szemére és úgy kapaszkodott, mint akinek az élete függ tőle.

- Ma győznöm kell! Nem szabad engednem, hogy ez a nő, visszanyerje a látását. Nem eresztem el soha! - mondta diadal ittasan.

Ez volt a harmadik nap, mióta Ivon ébredt fel a kómából. Szemén még rajta volt a kötés, de már egyedül tudott felülni és néhány lépést is tett a kórterembe Endembe kapaszkodva.

- Ma minden eldől, ha a doktor leveszi a kötést. Édes Istenem, segíts! Segíts, hogy láthassam újra a te csodálatos napodat. Drága Jézus Te vagy, aki megnyitja a vakok szemét, Te, vagy aki visszaadhatod látásom. Jöjj Krisztus, Te vagy a gyógyító szabadító, benned bízom. De mindazon által, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied Atyám - hajtotta le suttogva fejét Ivon.

Hallotta, hogy nyílik az ajtó. Valaki bejött a kórterembe, oda lépett az ágyához és finoman megfogta a csuklóját.

- Hogy van kedves asszonyom - kérdez a doktor.

- Ó ön az doktor úr! Köszönöm jól - válaszolt a nő mosolyogva.

- Örömmel hallom. Ma lesz a nagy nap, levesszük szeméről a kötést és remélhetően minden rendbe lesz.

- Már alig várom - sóhajtott nagyot Ivon.

- Mivel a férje azt kérte, hogy szeretne, itt lenni mikor megszabadítjuk a fáslitól, egy kicsit várunk. - ütögette meg biztatóan a nő kézfejét az orvos.

Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó és izgatottan, lihegve és kimelegedve Edem lépet be a szobába.

- Jó reggelt Doktor úr! - köszönt Edem zilált hangon.

- Itt vagyok édes szívem, csókolta meg felesége arcát. Ne izgulj minden rendben lesz. Doktor úr, megengedi, hogy amíg ön leveszi a kötést a feleségem szeméről, én ott az asztalnál imádkozzak? Nem zavarja? - kérdezte Edem.

- Nem zavar! Természetesen nyugodtan imádkozzon, ha ez önt megnyugtatja - felelt mosolyogva az orvos.

A vakság démona olyan erővel tekeredett Ivon szemére, úgy rácuppant és azt gondolta diadalmasan, még lerobbantani sem tudja senki.

 

 

8. fejezet

 

- Asszonyom, ha felkészült, levesszük a kötést a szeméről.

- Felkészültem! Igen mindenre felkészültem, legyen meg Isten akarta. Világosság, vagy sötétség, kezdjük doktor úr - mondta reszkető hangon Ivon.

- Ne félj drágám, minden rendbe lesz - lehelt csókot felesége reszkető kezére Edem. Azzal az asztalhoz ment leült a székre, kezébe temette az arcát és csendes imádkozni kezdet. - Drága Jézus kérlek, segíts, adj erő az elkövetkezendő percekhez, hogy megmaradjak a hitemben.

 

A doktor szép lassan elkezdte letekerni Ivon szeméről a kötést, minden egyes kör után figyelmesen nézte az asszony arcán a reakciót. Már csak egy nagyon kevés fásli takarta el a nő szemét.

- Mindjárt ki nyithatja a szemét. Szép óvatosan! - nyugtatta a nőt.

Ivon lassan kinyitotta a szemét, de csak a sötétséget látta. – Nem látok semmit, ugyan olyan, mint amikor rajtam volt a fásli - mondta elhaló hangon.

- Ereszd el a szemét és tűnj el innen - ragadta nyakon a Vakságot egy Védelmező angyal.

- Még mit nem! Soha nem eresztem el - kapaszkodott még erősebben a nő szemébe a Vakság.

Ivon becsukta a szemét és mély fájdalmas sóhajtás szakadt fel belőle. - Nem látok. Ez lesz a sorsom, hogy többé már semmit sem látok - gondolta szomorúan.

Edem felemelte a fejét és meglátta az asszony szomorú arcát. – Uram Jézus most segíts! Add vissza Ivon látását, a Te sebeidben gyógyultunk meg, Te vagy a szabadító, Te vagy a közben járó, Te vagy a mi váltságunk, megsebesítettél a mi vétkeink miatt, bűneink miatt törtek össze, Te bűnhődtél, hogy nekünk békességünk legyen, a Te sebei árán gyógyultunk meg. Uram segíts! - imádkozott suttogva Edem.

- Ivon, nyissa ki a szemét! Csak lassan, finoman. Lát valamit? - kérdezte a doktor.

A nő csigalassúsággal, félve, kétségek között próbálta, újból kinyitni a szemét. Valami világos foltot látott. Ahogy nyílt ki a szeme, egyre több világos foltot látott. A foltok mozogni látszottak.

- Lát valamit?

- Világos foltokat látok mozogni - suttogta a nő.

- Ereszd el viaskodott Védelmező a Vaksággal - de sehogy sem bírt vele. Egyszer, egyszer sikerült kibillenteni a helyéről, azonban olyan erősen kapaszkodott a gonosz, hogy saját súlyától visszalendült.

Ekkor jelent meg a Hit és akkorát ütött Vakság fejére, hogy kirepült a helységből. - Na, így kell ezekkel elbánni. Még hogy nem engedi el! A jelenlévő angyali lények megtapsolták a Hitet. - Ne nekem tapsoljatok, hanem annak az embernek, aki ott az asztalnál imádkozik. Ő volt az, aki ide hívott engem.

- Ó édes Istenem látok! Doktor úr látom magát! Edem, téged is látlak, gyere ide, hadd öleljelek meg! - lelkendezett Ivon.

Edem felugrott és két szökkenéssel ott volt az ágynál, átölelte a feleségét és csókkal borított a be arcát, kezét, száját, szemét - látsz, édes egyetlenem, lelkendezett.

- No, no! Kicsit lassabban! Ne ilyen hevesen! Lesz még rá idejük. Most azonban szeretném megvizsgálni a hölgy szemét, ha szabad.

- Bocsánat doktor úr, de nem tudtam féken tartani az örömömet, muszáj volt megcsókolni a feleségem ilyen hír hallatán. Parancsoljon öné a terep - állt félre Edem vidáman.

- Minden a legnagyobb rendben van. A szeme most már, majd nem a régi. Még egy kevés idei csöpögtetni kell bele, ebből a csoda gyógyszerből, de azt mondhatom jó munkát végeztünk. Egy- két nap múlva haza is bocsátjuk, de előtte még egy alapos vizsgálat lesz.

- Miféle vizsgálat- kérdezte csodálkozva Ivon - csak nincs valami más bajom is?

- Asszonyom, amíg ön kómába volt, csak a legszükségesebb vizsgálatokat tudtuk elvégezni. Azonban ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a jelenlegi állapotáról, egyéb fontos vizsgálatokat is meg kell csinálnunk. Ilyen pl. a nőgyógyászat, a rákszűrés és az általános egészség állapot felmérése. Miután ezekkel végeztünk, csak is akkor, mondhatunk szakvéleményt és állíthatjuk ki a zárójelentését.

- Ó hát csak erről van szó! Értem és köszönöm - sóhajtott megkönnyebbülve Ivon.

A kórterem megtelt világossággal. A nap sugarai vidáman játszottak az ágytakarón és a Békesség betöltötte a szobát.

A nő hátradőlt a párnára, merültségtől és izgalomtól kifáradva egy szempillantás alatt elaludt.

- Most hagyjuk pihenni. Addig ön is menjen és lazítson egy kicsit, magára fér - biztatta az orvos Edemet.

- Mindent köszönök doktor úr. Igazán mindent! Viszontlátásra!

- Jól van, jól van! Menjen csak mára végeztünk. Viszontlátásra!

- Lehet, hogy ti végeztetek, de mi még nem - vicsorgott gonosz indulattal a Kétségbeesés és cinkosan rákacsintott a Pusztítóra - mi itt vagyunk, bevetésre készen várakozunk, mikor szólít a nagyúr, mikor talál rést a pajzson.

 

9. fejezet

 

Az örömtől és az izgalomtól, Edem nem érzett fáradságot, pedig az utóbbi napokban alig aludt. Boldogan ült be a kocsiba, gázt adott és teljes szívéből hangosan énekelt, egész úton, hazafelé. Dicsérte az urat „Szállni fogunk, egy nap majd szállni fogunk, egy nagy jelre, majd ezen a világon átutazunk…”. Az előszobába levette a cipőjét, bement a nappaliba és ekkor, elemi erővel buggyantak ki belőle a köszönet és hála szavai, csak mondta, mondta és mondta.

- Megváltó Jézus, Uram és Istenem, Istenem és mindenem, aki keresztáldozatod által megváltottál minket, köszönöm, hogy megszabadítottál a félelemtől, a szomorúságtól, a kétségbeeséstől, meggyógyítottad az én drága, egyetlen feleségemet…

Annyira magával ragadta az ima ereje, észre sem vette, hogy már sötétedni kezdet, nem látta a körülötte lévő földi világot, mert a hálaadás dicsőséges ragyogás töltötte be a szívét és ez ragyogta be a szobát is. Egyszer csak úgy érezte, valaki megérintette a vállát. - Mi volt ez? Ki volt ez? Van itt valaki? Vagy csak a képzelet játszik velem? Már este van? Nahát, észre sem vettem!

Hogy elszaladt az idő - nézett körül a férfi, a szobában és felkapcsolta a villanyt. - Holnap, vagy holnapután, már Ivon is itt lesz velem. Édes Jó Istenem én olyan boldog vagyok. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - tárta ki a karjait, mint aki az egész világot magához akarná ölelni. - Megyek, rendbe szedem magam és lefekszem, hogy holnap kipihenve és erőteljesen állhassak az én drága feleségem szemei elé, mert lát engem, lát az én egyetlenem!

- Jó reggelt, jó reggelt! - Ébresztette a nővér Ivont - hogy aludtunk? - tette le a gyógyszeres tálcát az asztalra.

- Köszönöm, végig aludtam az éjszakát, csak most ébredtem fel, amikor bejött. - válaszolta Ivon.

- Ma sem fogunk unatkozni kedves, a doktor úr, különböző vizsgálatokat írt ki, önnek, ezért most nem eheti meg a reggelit.

- Milyen vizsgálatokat? - kérdezte az asszony kíváncsian.

- Először is vér, vizelet, másodsorban tüdőröntgen, nőgyógyászat és persze nem utolsó sorban belgyógyászati vizsgálat - olvasta fel egyhuzamban a nővér.

- Mind ezt ezen az egy napon?

- Igen, ha belefér, akkor mind megcsináljuk még ma. Nem kell félni, majd a beteghordó jönni önért, és mindenhová „Mercédesszel” viszi.

- Hűűűűűű! De jó dolgom lesz - nevetettet Ivon.

- Na, jól van, én megyek, legyen szép napja, és semmi pánik, a nehezén már túl van. Csak szépre és jóra gondolni, csak pozitívan gondolkodni - mondta mosolygott a nővér.

Amint az ápolónő elhagyta a kórtermet, Ivon felkelt az ágyból, belebújt a papucsába, felvette a köntösé, magához vett mindent, ami a tisztálkodáshoz kellett és elindult fürödni.

- Milyen gyönyörű a világ, még a kórházi folyosónak is tudok örülni, mindennek, ami körülvesz. Igen mindennek örülök, amit látok, mert láthatom.

Édes Istenem nem tudom meghálálni soha, hogy visszaadtad a látásom és most itt mehetek egyedül, nem vagyok senkinek sem a terhére és nem szorulok segítségre. Köszönöm Uram! - gondolta örömmel Ivon.

Amikor végzett a tisztálkodással visszaindult a szobájába, ám ekkor egy ismerős hangot hallott

- Ivon, várj meg, ne siess olyan nagyon!

Az asszony megfordult és meglepetésére a lelkipásztort látta közeledni, sietősen.

- Korán jöttem, hogy a vizitek és vizsgálatok előtt beszélhessük és imádkozzunk együtt.

- Te tudtad, hogy felébredtem a kómából? Gyere, menjünk a társalgóba ott nyugodtan beszélgethetünk - mondta Ivon a pásztornak.

A társalgóban éppen nem tartózkodott senki. Leültek egy asztalhoz.

- Igen tudtam - kezdte a beszélgetést a lelkipásztor. - Ugyan is Edemmel napi kapcsolatban voltunk, mindennap informált az állapotodról. Ő mondta, hogy már jól vagy és hamarosan haza engednek. Míg kómába feküdtél, addig is voltam itt egy párszor. Tudnod kell Ivon, hogy az Isten a karjába tartott téged és addig ringatott, amíg fel nem ébredtél. A gyülekezetben is nagyon sokan imádkoztak érted és a mi Urunk meghallgatta a közbenjárásunkat. - Egy igét hoztam neked, ha megengeded fel is olvasnám.

„Mert a milyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt. Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. A milyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt. Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain; Azokon, a kik megtartják az ő szövetségét és megemlékeznek az ő parancsoltjairól, hogy azokat megcselekedjék. Az Úr a mennyekbe helyeztette az ő székét és az ő uralkodása mindenre kihat.

„Áldjátok az Urat ő angyalai, ti hatalmas erejűek, a kik teljesítitek az ő rendeletét, hallgatván az ő rendeletének szavára.”

- Köszönöm! - sóhajtott egy nagyot, az asszony olyan nagyot, mint akiről mázsás súlyok hullottak le. - Ámen és halleluja! - emelte fel a szívét és kezét Isten felé Ivon.

- Naaaaa! Még csak ez hiányzott, nem elég, hogy meg sem tudjuk közelíteni a célszemély Védelmező angyalok miatt, most Isten felkent szolgálója is gyengíti az erőnket - dühöngött magából kikelve a Pusztító.

- Jaaaaaj, de fájt! Nem akarom hallani - futott el szélsebesen Kétségbeesés utána lóhalálában a többi ott ólálkodó, kisebb, nagyobb démon.

- Gyáva népség! Hová futtok? - Dörrent rájuk a Pusztító.

- Gyertek vissza, nem hagyhatjátok el az állásainkat. Dugjátok be inkább a fületeket, akkor nem halljátok, a tudjátok kinek az üzenetét. Azonban hiába kiabált, a többiek már árkon-bokron túl voltak.

 

10. fejezet

 

Bergerné! Bergernét keresem! - Hallotta meg hirtelen Ivon a nevét.

- Itt vagyok! Rögtön megyek! - kiáltott ki az ajtón a nő.

- Köszönöm, hogy meglátogattál, köszönöm az imádságot, az igét, remélem legközelebb, már a gyülekezetben találkozunk búcsúzott el az asszony.

- Hiszem, hogy úgy lesz. Várunk vissza mindannyian. Isten őrizzen és áldjon, kedves testvérem. Ivon elindult a körterem felé, a pap, pedig a kijáratot vette célba, de még visszanézett és egy áldást suttogott halkan.

Ivon a kórteremhez érve, egy férfit látott kerekesszéket tolni, éppen befelé az ajtón - Nem engem keres? - kérdezte kíváncsian.

- Ha ön Bergerné Fine Ivon, akkor igen.

- Tetőtől talpig az vagyok. Csak nem a Mercédeszem hozta, amivel ma bejárjuk Bergengócia minden határát?

- De bizony! Szedje össze, amire szüksége lesz a hosszú úton és akkor bele ülhet a csodás kétkerekű Mercibe, és indul a túra.

- Nem tudom mit szoktak ilyenkor vinni magukkal az utasok. Segítene! - nézet mosolyogva Ivon a betegszállítóra.

- Papírjai már nálam vannak, de nem árt WC- papírt, zsebkendőt elraknia a zsebébe és esetleg a telefonját is.

- Kész vagyok. Minden szükséges dolgot elraktam, indulhatunk!

- Akkor, csüccs-, mondta a férfi és elindultak.

A vizsgálatok eltartottak egy ideig. Mire végeztek Ivon kissé kimerült, és amikor ismét ágyba került gyorsan és minden átmenet nélkül elaludt. Délután három körül ébredt fel pontosan abban pillanatban Edem lépet a szobába.

- Éppen jókor jöttél szívem szólt álmosan az asszony. Most értél ide?

- Igen, igen most értem ide. Mert tudtam, hogy az én kicsi feleségem alszik és nem akartalak zavarni. Még sokat kell pihenned drágám. - ölelte át feleségét Edem.

Ekkor lépet be az ajtó az orvos.

- Örülök, hogy ön is itt van uram. Kezembe tartom a vizsgálati eredményeket, amit, mind a kettőjüknek hallani kell.

- Ugye más bajom is van? Tudtam! Mit találtak még?

Ne kíméljen, mindenre elszántam magam, bármi is történik velem, Isten akkor is mindig és örökké velem lesz. – mondta Ivon megadóan.

Edem megfogta a felesége kezét és bátorítóan megsimogatta az arcát – ne félj édesem, akár mi történik, sohasem hagylak egyedül. Szeretlek és szeretni foglak, amíg csak élek.

- Tudom Edem. Tudom, hogy szeretsz. Én is szeretlek, amíg csak élek.

- Szép dolog a szerelem - vágott közbe a doktor - azonban, a szerelemnek legtöbb esetben gyümölcse, vagy gyümölcsei is vannak.

- Igen, igen! Legtöbb esetben van gyümölcse a szerelemnek, de sajnos nekünk nincs - mondta Ivon keserű iróniával.

- Mit szólnának hozzá, ha azt mondanám, hogy a fa gyümölcsöt terem - kérdezte mosollyal az orra alatt az orvos.

- Milyen fa? Milyen gyümölcsöt - kérdezte értetlenül a nő.

- A szerelemfa - kacsintott a doktor Edemre.

- Bocsánat doktor úr, de ezt most, én sem értem, miről beszél - nézet kérdő szemmel az orvosra a férfi.

- Egy kicsit játszunk. Matematikai vizsga. Ötvenhatot elosztjuk héttel az mennyi?

- Most tényleg vizsgáztatni akar bennünket számtanból - nevette el kényszeredetten magát Ivon.

- Igen, igen! Mondják meg az mennyi!

- Tanár úrnak jelentem az nyolc mondta Edem.

- Helyes a válasz, jól felelt. És ha nyolcat megszorozzuk héttel az mennyi?

- Ötvenhat - szalad ki Edem száján

- Mi a csodát akar ezzel a számtan izével. A rákszűrés eredménye ugye? Térjen rá a tárgyra és mondja ki kereken, nyolc-hét van már csak az életemből, nyolc-hét, ami ötvenhat nap. Ugye, ezt akarta ilyen furcsa módon közölni velem – mondta beletörődve a nő.

- Doktor úr most már én is kíváncsi vagyok, mi rejlik ezek mögött a furcsa számok mögött. Kérem, fejtse ki, érthető módon, mert nagyon érdekel.

- Mikor is került intézetünkbe az ön kedves felesége?

- Pontosan huszonnyolc napja.

- Bizony pontosan huszonnyolc, ami nem ötvenhat. Tehát az ön kedves felesége akkor már állapotos volt – ütötte össze tenyerét a doktor.

- Állapotos voltam? Maga viccel? Nagyon rossz viccei vannak! Honnan veszi ezt a sületlenséget? Még hogy állapotos voltam - kérdezte ingerülten Ivon

- A mai napon a nőgyógyászati ultrahangos vizsgálat teljes bizonyossággal kimutatta, hogy ön asszonyom nyolchetes terhes, az-az ötvenhat napja áldott állapotba van. Íme, itt van az ultrahangos felvétel bizonyítéka - a képet át nyújtotta az asszonynak.

Jól hallottam? Vagy hallucinálok? Ivon állapotos, gyermeket vár. Tudom, álmodom! Igen, ez csak egy álom. Otthon vagyok az ágyamba, alszom, és azt álmodom, hogy itt vagyok, Ivonnal a kórházba - mondta Edem.

- Szerelmem ez nem álom, valóban itt vagy velem, a kórházba és a doktor tényleg azt mondta gyermekünk lesz - sírta el magát az asszony. - Isten, valóban csodát tett velem, meggyógyított, megajándékozott egy új élettel, és egy édes titkot rejtett el bennem. Gyermekünk lesz! - lelkendezett Ivon. Az orvos tapintatosan kiment a szobából, hagyta hadd örüljenek a jó hírnek.

 

11. fejezet

 

 - El sem tudom mondani milyen jó itthon! Mint ha ezer év telt volna el. Valahogy mindet másnak látok, mintha a házunk fénytől ragyogna, ahogy a nap besüt az ablakon. Olyan békés, nyugodt, kiegyensúlyozott minden körülöttünk. - mondta boldogan Ivon és a férje vállára hajtotta s fejét.

- Isten békessége az, amit érzel szívem. Minden, ami eddig volt a múlté, mind a ketten más emberek lettünk, megújult, hittel lélekkel és szívvel. - ölelte át a nőt Edem.

- Isten megajándékozott bennünket, még pedig olyan rejtett titokzatos és hihetetlen módom, amit még elképzelni tudtam volna. Gyermeket hordhatok a szívem alatt. Mind ez oly váratlanul történt, olyankor, amikor nem is gondoltunk rá. - potyogtak az örömkönnyek Ivon szeméből.

- Isten útjai kifürkészhetetlenek az ő ajándékai már csak ilyenek, örömkönnyeket csalnak az emberek szemébe – mondta mosolyogva Edem.

A hónapok teltek, beköszöntött az ősz, színes ruhába öltöztetve a természetet. Ősz után megérkezett a tél, és hó borította be a tájat. Már csak egy nap volt karácsonyig, szentestéig, amit Ivon annyira szeretet. Minden ünnep közül, ez volt számára a legkedvesebb. A Szeretete ünnepe. Feldíszítette és fényekkel világította ki a lakást.

Másnap Edem behozta a kis fenyőfát, amit együtt vásároltak, felállította az ablak melletti kis asztalkára. - Régen volt már ilyen szép fehér karácsony - mondta és leverte cipőjéről a havat.

- Na, mit szólsz itt jó lesz - kérdezte Ivont.

- Igen! Én is pontosan így gondoltam. Az idén hagyományos karácsonyfát képzeltem el.

Semmi műanyag, semmi gömb, olyan dolgokat teszünk rá, mit régen gyermekkoromba a nagymamám.

- Előhozzuk a régi karácsonyok hangulatát és illatát, nagyon várom, de jól lesz - örvendezett Edem.

- Megpróbáljuk! Mézeskalács díszek, alma, dió, és igazi kis gyertyákkal díszítjük fel - lelkendezett Ivon.

Este mikor kigyúltak a fények, a szépen meg terített ünnepi asztalon együtt gyújtották meg a karácsonyi gyertyát. Meghatóan gyönyörű perc volt, hogy mind a kettőjüknek könny szökött a szemébe.

- Boldog karácsonyt, Ivon!

- Boldog karácsonyt, Edem!

- Imádkozzunk, adjunk hálát a Jó Istennek. - mondta Edem.

- Imádkozzunk! - hajtotta le fejét Ivon.

Áldott légy örökkévaló Urunk, hogy Te a világba ezt a világot úgy szeretted, hogy ideadtad a legdrágábbat, fiadat, Jézust.

Békesség fejedelme, járd, át egész valónkat a te igazságod erejével Köszönjük, hogy mindig gondod volt ránk, és megőriztél bennünket. És megajándékoztál bennünket egy gyermekkel. Légy áldott Urunk. Ámen.

 

- Ugyan már! Még hogy karácsony a szeretet ünnepe, röhögnöm kell. Akkor miért van az sok magányos ember. Ez nekem való, direkt jóóóóó! Erősen rátekeredek és megcsavargatom a lelküket. Hamar feladják, megutálják magukat és az élet - vicsorította a fogait az Önsajnálat démona.

- Bizony, ha mi ketten rávetjük magunkat az emberre, először, megutálja az életet, de ami még ennél is jobb, megtagadja és elhagyja Őt, és velünk együtt kárhoztatja - röhögött fröcskölő pofával a Keserűség.

- Na, mi van pupákok, nem tudtok hozzájuk férni? - kérdezte lihegve a Hitetlenség, aki éppen most verekedte át magát a második védelmi vonalon.

- Láthatod, saját szemeddel, legyőzhetetlenek a kik utunkat állják! Betöltik az egész helységet és a két ember szívét, lelkét, teljes valójukat a HIT, a REMÉNY és a SZERETET- szuszogta utálkozva a keserűség és egy nagyot, csapot a levegőbe.

- Nekem sem volt gyalog - galopp, amíg eddig eljutottam, jó néhány sebet ejtettek rajtam a védelmezők. - szuszogott sebeit nyaldosva a Hitetlenség.

- Túl sok a Hozzá szóló ima, dicséret, hálaadás és olyan erős a hitük Őbenne, hogy nem tudunk rést találni a szívükhöz – dühöngött az Önsajnálat és egy hatalmasat pördült saját tengelye körül.

- Várunk és lesben állunk, nem adjuk fel soha. Szükségünk van az emberek lelkére, mert nélkülük, egyre gyengülünk. - vakkantott a Keserűség.

-  Nekem elég ebből a látványból! Undorodom tőle! Keresek olyan lelkeket, akiket könnyen meghódítok, behálózok, mert ezt a kettőt olyan erős védelmezők veszik körül, akiken nem győzhetek - dobbantott nagyot, dühébe a Hitetlenség és szélsebesen eltűnt.

 

12. fejezet

 

Amikor befejezték a hálaadást, leültek a gyönyörűen megterített ünnepi asztalhoz.  Edem kinyitotta a bibliát és olvasni kezdte az igét:

 „… elméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába, a Dávid városába, mely Bethlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és háznépe közül való volt; hogy beirattassék Máriával, a ki néki jegyeztetett feleségül és várandós vala. 

És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai.  És szülé az ő elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogynem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál…”

 

- Ámen! - mondták, megfogták egymás kezét tudták Isten szereti őket.

- Olyan gyönyörű ez az egész este, a fények, a szépen feldíszített fa, az ünnepi teríték és te Ivon a gömbölyödő pociddal. Csodálatos! - örvendezett Edem.

- Mint egy tündérmese, olyan az egész. Vagy mint egy gyönyörű álom - szólalt meg Ivon.

- Nem, nem álom, ez valóság Ivon, valóság! Isten csodálatos valósága, ami velünk történik. Minden, ami jó és szép az Ő valóságos csodája a mi életünkbe. 

Karácsony van, és mi itt ülünk kettesben a beteljesült ígérettel a méhedben. - csókolta meg a felesége homlokát Edem.

- Jövő karácsonykor már hárman leszünk - simogatta meg gyengéden gömbölyű hasát a nő.

- Bizony, bizony! Jövőre már te is segítesz feldíszíteni a karácsonyfát. Ugye kisfiam?  - hajolt Edem a felesége hasához.

- Mi az, hogy? Ő lesz a legügyesebb, még bennünket is lepipál - kacagott boldogan Ivon - de most már vacsorázzunk, mert nagyon megéheztünk mind a ketten - simogatta meg hasát Ivon.

Ezen a karácsonyi estén, talán nem volt boldogabb emberpár az egész Földön.

Csodásan csillogott a frissen eset hó az utcákon. Megvilágított minden rejtett szeg-zugot a tükröződő fénye. A házak ablakából, énekszó és gyermekek kacagása szűrődött ki. 

Sűrű hópelyhek repkedtek boldogan és betakarták a fák ágai, a padokat és mindent beborított a frissen esett égi áldás. 

- Vacsora után volna kedved egy kicsit sétálni ebben a gyönyörű hóesésben drágám? - kérdezte Ivon a férjét.

- „Ahová te mész oda megyek én is…” dalolta vidáman a férfi - ha te szeretnél, természetesen sétálunk.

Elpakolták az edényeket a mosogatógépbe, rendet raktak, felvették a hótaposó csizmáikat, jó melegen felöltöztek és örömmel, vidáman léptek ki a hóesésben.

- Óóóóó! De gyönyörű a város, mindent fehér. Régen nem volt már ilyen szép fehér karácsonyunk.

Ugye szívem - bújt a férjéhez Ivon.

- Igen! Nagyon szép.  De mi az ott? - mutatott. Edem, egy pad felé, amit egy lámpa világított és arra felé vette az irányt.

Ivon egy kicsit húzódozott attól, hogy közelebb menjenek, de a férfi határozott léptekkel közeledett a furcsa és ismeretlen dologhoz. Amint oda értek, látták, hogy egy hóval beborított ember fekszik összekuporodva a padon. Ivon hátra lépett, megijedt.

- Halló! Halló! Ember hallja, amit mondok? Ébredjen fel! - szólongatta Edem az embert. Azonban az meg sem mozdult.

- Hívjunk mentőt, vagy rendőr, vagy mit tudom én mit szoktak ilyenkor hívni. Mi pedig menjünk haza! Ne nyúlj, hozzá lehet, hogy már nem is él, megfagyott - hadarta gyorsan Ivon és még hátrább lépett.

- Ugyan Ivon, csak nem hagyhatjuk itt, még akkor sem, ha már nem él szegény pára.

- Megmozdult, megmozdult! - suttogta a nő ijedten.

És valóban az eddig mozdulatlan test, lassan felült, rájuk nézett elgyötört szemekkel.

Lerázta magáról a havat – ha volna egy kevés kenyerük és vizük - mondta alig hallható gyenge hangon.

Ivon belekapaszkodott a férje karjába annyira félt. - Hagy már! Menjünk! Látod, hogy nincs semmi baja! Ez egy hajléktalan. Biztosan bepiált és elaludt itt a padon - suttogta a férje fülébe.

- Ivon! Te itt hagynád? Éhes, szomjas és fázik - kérdezte halkan Edem.

Az ismeretlen férfi nagyon lassan megpróbálta felállni, ami nehezen sikerült is neki. Majd egyekét kinyújtóztatta elgémberedett lábait, kezeit, megigazította magán a ruhát. A hó minden mozdulatánál egyre csak hullt róla és mire mind lekerült akkor látszott, hogy amit visel ruhaként, nem mondható már ruhának, inkább csak rongyok takarták a testét.

- Bocsánatot kérek, nem akarok tolakodó lenni, de látom maguk jó emberek.

Tudom, karácsony van és mindenütt a világon Jézus születését ünnepli az emberiség, már mint, akik, hisznek Benne.

Ha már megszólítottak, kérni szeretnék valamit. Szabad? - kérdezte jámbor hangon az ismeretlen.

- Na, látod, hogy hajléktalan és kéreget. Menjünk!  - rántotta meg férje kabátját asz asszony.

- Hallgassuk meg ezt a szegény embert, mit akar mondani. - nyugtatta feleségét Edem. - Mondja jóember, mit szeretne kérni.

- Nagyon beteg vagyok, lehet, hogy reggelre már elhagyom ezt a földi világot. Éppen ezért nem mentem be karácsony éjszakáján a hajléktalan szállóra. Nem akartam, hogy halottal ébredjen az a sok hasonló sorsú ember. Van nekik éppen elég bajuk, szomorúságuk. Nem szerettem volna még ezzel is tetézni. Itt kinn, ha megtalálnak, gyorsan elviszik a testem és se hírem se hamvam.  Senkinek sem hiányzom, mint ha nem is lettem volna.

- Mi a baja? – kérdezte Ivon részvéttel a hangjában.

- Tudja kedves asszonyom a sok éhezés, fázás, és bánat, legyengítette a szervezetem. Már csak hálni jár belém a lélek, szokták mondani.

- Sajnálom, mit tehetünk önért? - kérdezette szánalommal Edem és átölelte a felesége vállát.

- Nagyon szépen kérem önöket, ha ismerik Istent és tudnak imádkozni, tanítsanak meg engem is nem akarok a pokolra jutni.

 

Egyszer a metró aluljáróba, egy ember prédikált és én hallottam, hogy az mondta, aki elfogadja, vagy nem is tudom, talán megtér, befogadja, Jézus a szívében az nem lát halált. Ha tudnak, segítsenek! Meg akarok térni, be akarom fogadni a szívembe Jézust, még mielőtt késő lenne.

- Jó ember, nem enne és inna előbb egy keveset? - kérdezte Ivon - Jöjjön nem lakunk.

- Köszönöm, de nem! - hárította el az asszonyt az ismeretlen. - Lehet, hogy önök sem tértek még meg és nem ismerik Jézust. Bocsánat! Akkor még várnom kell, de nem tudom lesz-e időm…

- Rendben van! Imádkozunk önnel és önért, ha ez a leghőbb kívánsága, majd utána adunk enni, inni és ruhát is. Így jó lesz - mosolygott Edem.

- Igen! Így lesz jó! - nézet rájuk könnyekkel a szemében az ismeretlen.

- Mondja utánam, ezt az imát. - nézett az ismeretlen szemébe Edem. - Mennyei Atyám, az Úr Jézus nevében jövök tehozzád. Elismerem, hogy bűnös ember vagyok és sokat vétkeztem ellened, de most megbánom a bűneimet, elhagyom azokat, s megtérek tehozzád teljes szívemből. Úr Jézus Krisztus! Hiszem, hogy Te vagy az élő Isten fia. Köszönöm, hogy Te meghaltál az én bűneimért. Hiszem, hogy eltemettek, de harmadnapon feltámadtál a halálból és ültél az Atya jóbbjára. Átadom neked az én életemet.

Kérlek, jöjj a szívembe, adj nekem bűnbocsánatot a véred által és örök életet. Elfogadlak Megváltómnak, Uramnak, Istenemnek.

- Most már nyugodt vagyok, bár mi is jön, nem félek, mert tudom és érzem, minden bűnömtől szabad lettem. Isten megbocsátott nekem és én is megbocsátottam magamnak. Nem vagyok többé egyedül. - nézett hittel az ég felé az ismeretlen.

Ivon boldogságot érzet szétáradni a belsejében, felágaskodott és homlokon csókolta a férjét.  Edem megfogta a felesége kezét a szemébe nézett és azt mondta - adjunk hálát a Mindenhatónak, ezért az ismeretlen emberért. Becsukták szemüket és imádkoztak.

Az imádság végén, amikor körül néztek sehol sem látták az ismeretlen férfit.

- Hova lett ez az ember? - nézet körül Ivon csodálkozva.

- Nem tűnhetett el, ilyen hirtelen, sehol egy hely, ahol elbújhatna! Hová lett? - értlenkedet Edem és körbejárta a padot.  - Nem hallottam, hogy a hó ropogott volna. Pedig, ha valaki lépkedet, a friss hó ropog. Hihetetlen!

- Mi történt? Te sem érted?  Ez valószínűtlen! - nézett a férjére meghökkenve Ivon.

Még egy kevés ideig várakoztak, hátha még is előkerül az ember, de minden hiába. Lassan egy órája álldogáltak a pad mellet. Semmi.

- Edem! Induljunk haza, már úgy sem jön vissza, én pedig nagyon átfáztam.

Edem gyengéden átkarolta a feleségét és elindultak az otthonuk felé. Nem szóltak semmit, szépen komótosan ballagtak.  A hó ropogott a lábuk alatt, minden lépésnél. Oda benn barátságos meleg és a karácsonyragyogó fénye fogadta az átfagyott házaspárt.

Gyorsan levetették a kabátot és az átázott csizmát. Ivon belekuporodott szeret kényelmes foteljába. - Mindjárt átmelegszel - takarta rá a meleg gyapjútakarót a férfi.

- Itt a teád édesem, ez majd átmelegít - nyújtotta át a gőzölgő csészét Ivonnak a férje.

- Köszönöm! Nagyon átfáztam, ez most jól esik. Nagyon jól esik! - kortyolta a teát a nő. - Érdekes és titokzatos éjszakánk volt. Ugye Edem?

- Számomra is különleges, meglepő és meghökkentő is egyben, ami és ahogy történt. Megfejteni úgy sem tudjuk, hogy hová lett az ismeretlen és ki is volt valójában. Ez egy rejtély marad számunkra, ha csak az Úr fel nem fedi. Bármi, ami történik, nem véletlen, mert véletlenek nincsenek, csak az emberek mondják, hogy jaaaaj ez véletlen volt. Mindennek, ami megtörténik, értelme van, csak mi még nem tudjuk mi az.

Nagyon eljárt az idő, lassan éjfél lesz drágám, menjünk aludni, majd holnap még beszélgetünk róla.

Rendben? - Elaludt! - nézet szeretetteljesen a feleségére. Felemelte a fotelból és bevitte a hálószobába és gyengéden, nehogy felébredjen lefektette.  - Aludj egyetlenem, aludj suttogta és csókot lehelt a homlokára.

 

13. fejezet

 

- Alig, hogy elmegyek, rögtön elfelejtitek, miért vagytok ráállítva ezekre az emberekre? - hadonászott mérgesen a Hitetlenség.

- Semmit sem felejtettünk el, mi, itt voltunk ugrásra kész, az éles kardokba csak nem ugrunk bele. Vagy talán te annyira önfeláldozó lennél, hogy beleugranál a kardokba? - harsogta gúnyolódva a Rosszindulat.

- Mindig is gyáva voltál, csak a szádat tudod jártatni, de szemtől szembe nem vagy valami harcra kész. Hátulról szeretsz irányítani, meg hergelni a többieket, de te nem mész szemtő-szembe az ellenséggel. - ordította a Hitetlenség.

- Ha itt lettél volna, nem ezt mondanád. De mivel nem voltál, ne vádolj minket semmivel! Persze te mindenütt jelen akarsz lenni. - ugrott egy nagyot ingerülten a Közöny.

- Elég a fölösleges dumából, csak nem ti fogjátok megmondani nekem, hogy mikor és hová megyek, na még csak az kellene, hogy az ilyen semmik oktassanak ki.

Hadd halljam mi is történt itt, de részletesen ám üresfejűek. - mondta parancsoló hangon a Hitetlenség.

Mi mindet megtettünk annak érdekében, hogy ne vegyék észre azt a valakit a padon, ám bárhogy is akartuk eltakarni előlük, a fénye áttört rajtunk. Arról nem is beszélve, hogy egy tucatnyi angyal püfölt bennünket jobbról, balról, ahol csak értek. Nemtörődömséget, úgy helybenhagyták, hogy vissza kellet vonulnia a bázisra a részvétlenséggel együtt. Így csak ketten maradtunk én – mondta a Rosszindulat és a Közöny. Minket is úgy megtépáztak, hogy száz sebből véreztünk kénytelenek voltunk meghátrálni, de a ránk bízott helyszint nem hagytuk el őriztük. Igaz csak tisztes távolból.

Ennyire futotta az erőnkből, egy tucat angyallal szemben. - Rázta meg a Rosszindulat.

- A mesének vége, haljuk mi történt azzal, aki a padon volt. - rikácsolta Hitetlenség - de csak a lényeget, körítés nem kell.

- A lényeg, elbuktunk újra! Ismét Ő és Ők győzedelmeskedtek. Az emberekben olyan erős a Hit, Szeretet és Remény, hogy semmi nem árthat nekik.  - Hadarta el gyorsan a Közöny.

- Már megint a Hit, Remény és Szeretet ősi ellenségeim. Hányszor, de hányszor csatáztam már velük.

Sokszor győzedelmeskedtem felettük, sokszor vettem át egy-egy ember felett a hatalmat. Sokszor tagadták meg fülem hallatára Öt. – Mondta diadal ittasan a Hitetlenség. -  Voltak harcaim, amikor legyőztek.

- Az utóbbi volt nagyon sokszor - súgta a Közöny fülébe a Rosszindulat.

- Mi van? Vigyázzatok magatokra, mert ha a karmaim közé kerültök, nem ússzátok meg.  – mordult rájuk a Hitetlenség. - Tűzszünetet tartunk! Egy rövid ideig felfüggesztjük a támadásokat, de hamarosan újult erővel térünk vissza.

 

14. fejezet

 

Hamar elmúlt a tél és beköszöntött a tavasz. Márciusi napfényben fürdött a kert a madarak boldogan daloltak. Ivon éppen a reggelit készítette, amikor, fájdalmat érzet a hasában és a derekában.

Rögtön tudta ez csak is az lehet, igen, a szülési fájások. - A férje a fürdőszobába borotválkozott. - Edem! Úgy érzem, be kellene menni a kórházba, megindult a szülés, mondta boldogan.

- Mindjárt, mindjárt - szólt izgatottan a férfi. Minden a mi kellhet a kórházba, összepakolva várta az időt.

Még egyszer nyomjon egy erőset, már látom fejét - bízatta az orvos az asszonyt. Ivon összeszedte minden erejét és úgy tett, ahogy az orvos mondta. Pillanatok alatt felhangzott az újszülött sírása.

- Kisfiú! - jelentette ki az orvos.

- Hát megjöttél, itt vagy végre, nagyon vártunk már édes kisfiunk - mondta könnyeivel küszködő Edem.

- Hadd nézzem meg – szólt gyenge hangon Ivon.

- Íme, a gyermek, erős, egészséges. Mi lesz a gyermeknek neve?

- Hope! Igen ez lesz a gyermek neve. Hope, remény!

Megmosták bepólyálták a kisdedet és átadták az édesanyjának. Edem könnyezve ölelte magához feleségét és a várva várt reményt. Ivon a szüléstől fáradtan kimerülve hamar mély nyugtató álomba merült a szoba elcsendesül, békesség és öröm töltötte be a teret.

Edem még mindig karjába tartotta az újszülöttet és hirtelen, mint zuhatag úgy tört elő lelkéből a hálaadás imádsága.

- Uram köszönöm a gyermeket, akit Te adtál nekünk. Kérlek, segíts, hogy neked tetsző módon nevelhessük fel az Ég és a Föld számára egyaránt. Istenem adj erőt, hitet, reményt, hogy jól, bölcsen tudjanak minden helyzetében dönteni, a jó és rossz között.

Uram a Te gondviselésedbe, szeretetedbe és kegyelmedbe ajánlom ezt a gyermeket, Tőled kaptuk, tudjuk, látjuk van Remény.

 

 

 

 

 

Vége

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csend hangja

 

Hallgatom a csend hangját,

szívem veri ritmusát,

lelkem vidám dalt dalol,

örülnek az angyalok.

 

Elszaladtak percek évek,

tükrömbe, ha belenézek,

látom, amit láthatok,

megvénültem, - de itt vagyok.

 

Nem keresem régi arcom,

elmúlt idők fájó harcok,

homlokomon ott tanyáz,

egy, két vissszaható ránc.

 

A szemem, most is úgy ragyog,

mint a fénylő csillagok,

szám sarkában mosolyom,

magam meg nem tagadom.

 

Napmosolyú arcom ránca,

égi kékség virágszála,

nyújtózik bőrömön gondtalan,

mert lelkembe béke van.

 

 

 

Hívatlan vándor

 

Peregnek az évek, mint homokszemek,

egyet pillantás alatt, nagymama lettem.

Évtizedek repültek el, de én még se bánom,

mert, öreg szívemben, őrzőm miden álmom.

Észre sem vettem, végetért egy év,

gyors lábú vándor, hamar visszatért,

hívatlanul kopogtat, aratás kezdetén,

pontban, mint minden év, július ötödikén.

 

Noha, sohase vártam, nem hívtam még, mégis

megcsókolt, minden nyár elején.

Nem kért ezért tőlem, soha bocsánatot,

mindig csak azt mondja,

Boldog szülinapot!

 

2022. 07. 05.

 

 

 

 

 

 

 

Nem vagy elhagyott

 

Ha szólnod kell, nyisd ki a szád,

ne engedd, hogy lezúzzon hamis barát.

Lépj ki bátran, merd kimondani,

mi az, mi szívedben, nem tud, benn maradni.

Ha úgy érzed, ledönt a kétség,

nem csábít, se magasság, se mélység,

nincs benned vágy a fény felé,

mert elérhetetlen lett a messzeség.

 

Ha magányos, hideg az ágyad,

nincs ki felrázza puhára, kemény párnádat,

s már úgy érzed, szíved is meghasad,

árnyékod pedig, a lelkedhez tapad.

Ha sötét a lámpa fénye, s nem ad világot,

és elhagyott, az eddigi fénylő világod,

nem ragyognak, rád a tündöklő csillagok,

elhagyott, nem érzed őrző angyalod.

 

Tudnod kell barátom, van ki figyel rád,

ha összefog is ellened, e hitvány világ,

tudnod kell, nem vagy elhagyott,

felhők mögött, ott ragyog, szikrázik csillagod.

Nem vagy megfakult kép, egyfiók, rejtekén,

nem vagy hátra hagyott,

sárguló bús levél, nem vagy tévedés,

nem vagy két soros, rövid távirat,

amit elfelednek, mikorra megvirrad.

Nem vagy múlt idő a jelen derekán,

nem vagy elfeledhető nyári délután,

nem vagy tollpihe, mit elfúj a szél,

köd, mely eltűnik, ha rátör a fény.

Értékes, hibátlan igazgyöngy vagy,

tükröd szemfényvesztő, ha mást mutat,

nem vagy egyedül, nem vagy, számkivetett,

befogadott Isten, így gyermeke lehetsz.

 

Amikor szólásra nyitod a szád,

szólítsad Istent, mennyei Atyád,

Ő választ ad minden kérdésedre,

szívedbe írja lángbetűkkel,

"Ne félj, csak higgy!"

Gyermekem, én szeretlek tégeddet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Harcos vagyok

 

Felzaklat engem a - nem,

hol jársz, merre jársz, nyugtató igen.

Tudom, valahol máshol, létezel és

sebzett madárként verdesel.

Ámító, cinkos úton jársz,

jöjj, hozzám, gyorsan rám találj.

 

Sem angyalok, sem emberek,

nem rejthetik el, mennyei létemet.

Közel van hozzám a távol,

téged eltakar, befed ködfátyol, de

harcos vagyok a magam ura,

nem alkuszom meg soha, soha.

 

A végzetes nem-t, el nem fogadom,

magamat, soha meg nem adom,

tudom, Istenem el nem hagy,

áldott igéje, utat mutat.

 

Isten harcosa vagyok, -

magamat, soha meg nem adom,

a kijelölt úton végig futok,

hittel, reménnyel a célba jutok.

 

 

 

Változás

 

Hol van az igazság, hol van a hited,

hálát, te még, csak hírből sem ismered.

Hízelegsz és csalsz, még magad is becsapod,

hamis a szíved, és hamis a mosolyod.

Jóért, rosszal fizetsz, ami kell elveszed,

Isten látja, minden lépésedet.

 

Tudnod kell, eljön az igazság napja,

minden tettedet az Úr ott felolvassa.

Ítéletet hirdet, szíved táblájáról,

hogy éltél, mit tettél, kivel, s mit tettél.

 

Tudnod kell ember, ma még megbánhatod,

szíved keménységét, lággyá formálhatod.

Valakit bántottál szóval vagy tettel,

Isten nevében bocsánatért esdesz.

Imádkozom érted, buzgó reménységgel, teljen meg szíved gyermeki hittel.

 

 

 

 

 

 

Vagyunk

 

Vízcsepp vagyok, te a tenger,

átkarolva ringunk ketten,

apály, s dagály együtt vagyunk,

viharban összekapaszkodunk.

 

Szellő vagy, én virág mező,

lágy fuvallat, felfedező,

csábos illat, dús legelő,

egybe olvadó szeretők.

 

Zápor vagy, felhő én,

kergetőzünk ég ölén,

tarka réten szaladunk,

Földre áldást így hozunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha én irányítanám a világot

 

Ha én irányítanám a világot,

eltörölnék a Földről minden zsarnokságot.

Nem volna több rabszolga, s megalázott ember,

nem sírna anya nélkül, egyetlen egy gyermek.

Éhínség, szomjúság sehol sem volna,

testvér, testvér ellen, fegyvert sosem fogna.

 

Nem lennének akkor, szegények, gazdagok,

azzal érné be mindenki, amit Isten adott.

Farkas módjára, senki sem élne,

békés "bárányokat" még elvétve se tépne.

 

Egy asztalnál ülne, fekete és fehér,

sárga, bronzvörös, aprócska, s ösztövér.

Jutna mindenkinek elég eleség,

hisz a Föld megtermi, mind azt mi elég.

Tékozló, dobódást, száműzném örökre,

letörölném a könnyeket hidd el, - mindörökre.

 

De kicsi az ember, gyenge és törékeny,

hatalmas az Isten, hogy rajtunk könyörüljön.

Kegyelmed Urunk, áraszd rá, a Földre,

pusztítsd el a gonoszt, most és mindörökre.

 

"Ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges."

Páncélom

 

Ki vagyok én, megtudhatod,

ha tágra nyitod "ablakod."

Angyal szívem,

harcos lelkem, meglátod,

ha akarod.

 

Nem volt könnyű életem,

súlyát, ma is viseltem,

páncélom,

nehéz nem könnyű,

azt mondták rá, - "gyönyörű."

 

Gyönyörű? - na, ne mondjátok!

nehéz súlyát,

rakjam rátok?

Nem! Én ilyet nem teszek,

felsebezné testetek.

 

Inkább szívből megáldalak,

békességben járd

az utad,

fújjon hátad mögött a szél,

áldott légy te, amerre mégy.

 

 

 

 

Kedves vagyok, nem gyagyás

nem engedem, kihasználj,

hogy elvedd

drága kincseim,

hitem, reményem, álmaim.

 

Emlékezz és ne feledd,

bátor, harcos

létemet,

ha átgázololnál lelkemen,

páncélom, újra felveszem,

és harcba szállok ellened.