Látni
kell /vida balog jeva/
Két
világ mezsgyéjén, hol senki se jár,
bús,
magányban ül, egy gyönyörű madár.
Szemét
komoran a földre szegezi,
színes
tollas szárnyát, hátára teszi.
Mond,
csak mond, te csodaszép madár,
miért
rágja lelked sötét, bús magány.
Miért
nem tárod ki, gyönyörű szárnyaid,
mond,
hol vannak mára szerelmes, álmaid?
Itt
ülsz a földön, siratod magadat,
eltékozolva csodás, szép hangodat,
színes
tollaid, belepi por, szemét,
mond,
csak mond madár, mikor lesz elég?
Tévedsz
kis barátom, látásod tévedés,
becsapott
a szemed, porfürdött veszek én.
Jól
esik az mindig, ilyen tájba,
megfürödni
földnek, hímporába.
Lelkemet
nem rágja bú, se magány,
Látod,
a kedvesem ott ül fán…
Szerelmes
dalom, csak neki szól,
szép, színes
szárnyam neki hódol.
Jól
van jó! - bevallom, restellem,
hogy,
annyira becsapott, engem
két
szemem.
Bizony
nem csak nézni,
de
látni, látni kell!
Csak
akkor látsz,
igazat,
ha szíveddel teszed
