Nem mostoha

Nem mostoha    /vida balog jeva/

Egy bársonyos szép tavaszi napon,
egyedül voltam, s ültem egy padon.
Nem várt rám senki, s én sem vártam ott,
hideg volt szívem, kővé változott.

Boldogság nem volt soha a barátom,
elkerült messzire, vidám ifjúságom.
Hol volt a remény? - nem láttam soha,
az életem rút volt, és bizony mostoha.

Megcibált a sors, jól megrángatott,
jobbról, balról vert, ahogy csak tudott.
Rázott ide-oda, mélységbe dobott,
ott lenn a mélybe aztán, jól besározott.

Gondoltam nincs tovább,
itt a vége – slussz!
Lámpásom elfújtam...
csak épp pislogott.

Ekkor Ő átkarol, s megfogta kezem,
Szelíden, halkan szólt, és szépen csendesen.
Ne félj, mert itt vagyok,
nem hagylak el soha,
Én, szeretlek téged, nem vagy te mostoha



Érintésétől bús lelkem megújult,
kőszívem e - percbe darabokra hullt.
Rögtön tudtam, Ő az,
tudtam, kell nekem…
azt is tudtam, Ő lesz őrök szerelmesem.

Ölelő karjába mindig megbújhatok,
ha valami bánt, Neki elmondhatom,
meghallgat, vigasztal, nem hagy el soha,
jó, hogy itt van velem…
Mert édes Ő... nem mostoha.

2016.04.27.