IX. rész
A betegszobához érve, félve kukucskált be az ajtón. Ugyan az
a látvány fogadta, mint tegnap, tegnapelőtt. Felesége, éppen úgy feküdt, ahogy
eddig is, mozdulatlanul a világtól elzárt állapotban.
- Korai volt az öröm. Talán, csak a képzet játszott velem –
nézte szomorúan a feleségét Edem, és elindult az orvosi szoba felé, hogy
megkérdezze, volt-e valamiféle változás a felesége állapotában az elmúlt naphoz
viszonyítva. Minden alkalommal abban bízott, hogy az orvos azt mondja majd, - „
a felesége felébredt a kómából” azonban az elmúlt két hétben akár hányszor
feltette a kérdés, a válasz - „SAJNOS NEM.”
Lógó orral indult az orvosi szoba felé. Ahogy közeledett
lassította a lépteit, hogy minél később hallja a rossz hírt.
- Jó napot kívánok doktor úr, Berger Edem – nyújtotta kezét
üdvözlésre. A feleségem állapota felől érdeklődőm, észleltek valami kis
változás az elmúlt naphoz viszonyítva.
- Tisztelt uram, örömhírrel szolgálhatok. Az ön kedves
felesége, a kora reggeli órában, hét óra magasságában, felébredt a kómából.
Igaz az ébrenléte nem tartott hosszú ideig. Beszélt a nővérrel, majd hirtelen
elaludt.
- Jaaaaaj! Ismét kómába eset? – kérdezte kétségbe esve a
férfi.
- Nyugodjon meg uram. Nem! Az ön feleségének az
agytevékenysége most már a normális állapotot mutatja. Hamarosan ismét ébren
lesz, akkor beszélhet vele.
- És a szeme? Mikor veszik le róla a kötést? Látni fog ugye?
Látni fog? – hadarta Edem.
- A kötést még rajta kell hagynunk egy-két napig, addig
legyen türelemmel. Orvos vagyok nem jós. Csak akkor tudok biztosat mondani,
amikor a feleségét megszabadítjuk a fáslitól. Ugye, amíg kómába volt nem tudtuk
kontrollálni a látását, de mi mindet megtettünk, amit emberileg és orvosilag
tehettünk.
- Nagyon köszönöm doktor úr, nagyon köszönöm – hálálkodott a
férfi. Most bemehetek a feleségemhez?
- Sajnos, nemet kell mondanom, mivel éppen vizitet akarunk
tartani. Meg kell vizsgálnom a feleségét, utána természetesen nincs semmi
akadálya, addig fáradjon talán a büfébe – mutatott az ajtó felé a doktor.
- Mennyi időbe telik a vizsgálat? Mikor mehetek be a
feleségemhez?
- Az attól függ, de egy óra múlva talán. Viszlát!
Edem remegő szívvel, nyugtalanul kavargatta a kávéját – Ivon
felébredt ujjongott örömmel és már alig várta, hogy megfoghassa kezét, az
imádott feleségének és szólhasson vele. – Hát még sem hallucináltam, a hang,
amit hallottam igazi volt, Ivon vár rám. Köszönöm Mindenható, köszönöm, hogy
meghallottad könyörgésem és kiáltásom. Visszaadtad öt nekem, köszönöm Uram!
Ahogy a feleségére gondolt könny csordult ki a szeméből. Nagyon lassan telt az
idő, hiába nézegette az óráját, csak nem akart gyorsabban járni az óramutató.
- Még mindig van negyed óra – bosszankodott Edem. Tovább nem
ücsörgök itt, felmegyek és az ajtó előtt várom, meg mikor lehet bemenni végre.
A folyóson, ide-oda járkált izgalmában. Egyszer csak kinyílt az ajtó és egy
nővér lépet ki.
- Uram ön vár a bebocsátásra? – kérdezte mosolyogva.
- Igen! – mondta gyorsan Edem.
- Tessék! Már várják! Intet az ajtó felé a nővér.
A férfi szorongva lépet be a kórterembe, nem tudta mi vár
rá. Azonban, örömmel töltötte el a szívét. Ivon feltámasztott párnák
segítségével ült az ágyban, és mosolygott.
Valaki nagyon szeretne önnel beszélni – mondta Ivonnak a
nővér.
- Edem az érzem az illatát. Edem te vagy ugye? - kérdezte
Ivon izgatottan és kinyújtotta kezét.
- Én vagyok szerelmem – fogta meg az asszony kezét a férfi,
és csókkal borította el mind kettőt. – Itt vagyok Ivon, és most már te is itt
vagy, újra. Jó Isten lenézett ránk, megkönyörült rajtunk, és visszaküldött
hozzám. Nagyon szeretlek és örökké szeretni foglak! – mondta boldogan Edem.
Ivon egy nagyot sóhajtott és hátra döntötte a fejét a
párnára. – De jó, hogy itt vagy! Nagyon vártalak. Nagyon! Úgy hiányoztál! Úgy szeretnélek látni, de ezt a kötést még
mindig nem vették le – hajtotta oldalra a fejét Ivon.
- Most már minden rendbe lesz, egy-két nap és ez is
megoldódik. Ne félj, nem hagylak többé egyedül. – mondta Edem.
