Valaki szólított /vida b. jeva/

Nem akarok én már, hegyeket mászni,

nem akarok én már, új utat találni.

Letűnt idők emlékét, őrzöm szívembe mélyén,

mikor rá gondolok, elővesz a kétség.

Nem mindig hittem, s tagadtam is tán,

nem ismertem Jézust, - Isten egyszülött fiát.

Nem tudtam, hogy értem vérével fizetett,

letette életét, megfeszítettet.

Rossz úton jártam, bogáncsok között,

lában ingoványon, Isten háta mögött.

Nem láttam az utat, csalóka volt a fény,

becsapott, hazudott, csábító lidérc,

elvitt a pusztába, ott magamra hagyott,

étlen és szomjan... talán negyven napot.

Valaki szólított... nevemet szólta,

Éva! - hívlak téged a nagy találkozóra.

Nem kell félned, én itt vagyok veled,

karomba veszlek, mert szeretlek gyermekem.

Hirtelen szívemben világosság gyúlt,

lelkem és testem végleg megújult,

eltűnt a sötétség, bogáncs és ingoványt,

megjelent, ott volt a fény és ragyogás.

Betöltötte szívem, betöltött egészen,

csordultig lettem, Isten szeretetéve.

Megbocsátotta minden bűnömet,

letörölte rólam az addigi vétkemet,

úgy fogadott el, ahogy akkor voltam,

szennyben és mocsokban tocsogtam, s locsogtam.

Amikor rám borult a kegyelem kenete,

minden ami rossz volt, rögtön elfedezte,

Jézus szent vérével tisztára mosott,

hófehér ruhában, én már szent vagyok.