VIII. rész
Vajon reggel van, vagy még éjszak? Olyan nagy a
csend, egészen biztos, alszik még Edem, mivel nem hallom a megszokott zajokat.
– gondolta Ivon. Azonban hirtelen furcsa érzés kerítette hirtelen hatalmába.
Oda nyúlt ahol a férje szokott aludni, keze a
levegőbe landolt, a semmibe. Mi van, mi történt, hol vagyok? Fel akart ülni,
azonban nem sikerült, mert valami az ágyhoz szögezte. Próbálta kinyitni a
szemét, de nem tudta. Ekkor döbbent rá,
ijedten, hogy be van kötve mindkét szeme.
- Van itt valaki? Kérem, hallanak engem? Segítsen
már valaki! - Kiabált elhaló hangon kétségbe esve az asszony.
- Itt vagyok. Ne féljen, nincs semmi baj. – szólt
egy ismeretlen hang Ivonhoz.
- Ki maga, hol vagyok, mi történt velem, miért van
bekötözve a szemem és miért vagyok az ágyhoz kötözve? - hadarta el egy szuszra
félelmeit az asszony..
- Nyugodjon meg kedves. Kórházba van baleset történ
önnel.
- Maga kicsoda? Mi történt velem, miért vagyok itt?
A férjem hol van, Ő is itt van? Mondjon már valamit! – türelmetlenkedett Ivon.
- Ne izgassa fel magát, az nem tesz jót az ön
állapotában - nyugtatta az ismeretlen és megigazította párnáját és takaróját.
- Miért kötözték be a szemem, megvakultam? – kérdezte
nyugtalanul a Ivon.
- Most pihenjen még egy keveset, nem sokára jön az
orvos és mindent elmond önnek.
- Kérem, csak annyit mondjon, a férjem jól van? –
tudakolta gyengülő hangon az asszony. Választ azonban nem kapott és tudta, hogy
az ismeretlen már nincs a helyiségben. Páni félelem lett úrrá rajta, mert
bárhogy is igyekezett, nem tudott visszaemlékezni, mi történt vele, hogy került
a kórházba. Félelemérzete egyre fokozódott, reszketni kezdett rémületébe, mikor
arra gondolt a férje talán már nem is él, különben itt volna vele és fogná a
kezét. Nem hagyná egyedül, befáslizott szemmel az ágyhoz kötözve. Hirtelen
elaludt, minden átmenet nélkül.
Edem az ebédlő asztalnál ült, lehajtott fejjel és
imádkozott.
– Tudom Uram sokat vétkeztem ellened, megbántam
mindent, amit elkövettem. Bocsásd meg bűneimet, vétkeimet és hallgasd meg
imádságom. Uram, én most nem magamért, hanem
Ivonért, a feleségemért kiáltok hozzád. Kérlek, áraszd rá kegyelmed, gyógyító
keneteddel járd át a testét. Kérlek,
uram hallgasd meg könyörgésem! – kinyitotta a bibliát és fennszóval olvasta
kezdte az igét.
„A ki megbocsátja minden bűnödet,
meggyógyítja minden betegségedet, Aki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és
irgalmassággal koronáz meg téged. A ki jóval tölti be a te ékességedet, és
megújul a te ifjúságod, mint a sasé…”
Edem felállt a székről, térdre borult, úgy
folytatta az imádságot. - Uram Istenem küld el Ivonhoz az élő igédet, tégy csodát, kérlek, ébreszd
fel őt a komából, adj neki új életet és én megígérem szolgálni foglak Téged
egész életemben. Tudom Istenem, hogy Te nem az érdemeink szerint osztod
ajándékai, hanem ingyen, kegyelemből. – Edem, nem tudott felállni, ereje
elhagyta, és elkezdett fájdalmasan sírni. Ekkor egy hangot hallott.
- Hagyd abba, ne sírj, öltözz fel és indulj a
kórházba Ivon, nagyon vár!
A férfi abbahagyta a sírást, feltápászkodott a
padlóról. Az ajtóhoz ment, kinyitotta, de nem látott senkit. Kiment a kertbe
talán onnan szólt valaki a nyitott ablakon át.
- Van itt valaki? – nézett körül kíváncsian, de
senki sem felelt, és nem látott senki emberfiát sem a kertben sem a ház előtt.
- Mi volt ez? Sehol senki – gondolkodott el a hallottakon a
férfi „ Ivon nagyon vár”. - Óóóóó! Én balga! Annyira sajnáltam magam, hogy nem
figyeltem a Szent Lélekre. Háááát persze, hogy a Szent Lélek szólt hozzám! Ő volt! – lelkendezett Edem.
Gyorsan összeszedte magát, megmosta az arcát,
rendbe szedte a ruházatát, körül nézett a lakásban és betette a hűtőbe a dél
óta rá várakozó ebédet. Amilyen gyorsan csak tudott, mindent a helyére rakott
és indult a kórházba. A kocsiba azon kapta magát, hogy énekel és öröm tölti el
a szívét - „meggyógyítod, aki szenved, mennyei erővel, a fájdalmas lelkűt
betöltöd örömmel…”
- Nem szeretek erre menni, mindig eszembe juttatja
azt a szörnyű balesetet. Sajnos másfelé nem tudok, mivel egyirányúak ezek az
utcák. No de félre a múlttal, vár Ivon!
A parkolótól szinte futva tette meg az utat a
kórház bejáratáig. Onnan már látta az ablakot ahol a felesége feküdt.
- Mindjárt ott vagyok! Egy, két perc és minden kiderül. „Ivon nagyon
vár!” 