Gyermek születik V. rész

V. rész

- Nem, nem és nem! Már az enyém volt, az enyém! Nem hagyom, hogy kicsússzon a karmaim közül. - Ordította magából kikelve a Reménytelenség, és nagyot perdült saját tengelye körül. 

- Ne üvöltöz annyira, inkább gondolkozzunk és cselekedjünk. – csitította őt a Kétség.

- Gondolkozzunk, gondolkozzunk! Könnyen mondod, nem téged penderíttettek ki egy szempillantás alatt a nő szívéből, és a teremből, barátocskám, hanem engem. Pedig már nagyon befészkeltem magam, jó mélyen. – mondta ingerülten a Reménytelenség.

- Mi az, hogy nem engem? De igen, is én is repültem veled együtt. – Emelte fel hangját a Kétség

- Nagyszerű, bravó, te győztes hadvezér – gúnyolódott a Vágy.

- Mindig azt hangoztatod, hogy te vagy a legerősebb. Bíztam benned! De együtt penderültünk ki, mind a hárman, de olyan hirtelen, hogy nem is tudom ki legyőzött le bennünket – vicsorgatta fogait Kétség.

- Elég! Fog be, vagy megbánod! – szólt fojtott hangon a Reménytelenség, és egy nagy ugrással a gyülekezeti ház tetején termet. Két cimborája követte és kíváncsian várták mi következik.

- A házba,  nem tudunk bemenni, hisz saját szemetekkel látjátok miért. – Mutatott teátrálisan a terem felé. Láttatjátok, mennyien vannak, minden emberre jut egy, de van, akire kettő-három is. –mondta a reménytelenség határozottan.

- Ez eddig nem jelentett problémát neked, ó hatalmas,  

mindent tudó és mindenkit legyőző mester. – szólt csúfondárosan a Vágy.

- Nem is az angyalok jelentik a problémát, hanem az a könyv ott a pulpituson – rázta a fejét keserűen a Reménytelenség.

- Csak nem ijedtél meg egy könyvtől? Én észre sem vettem. Mi olyan rémisztő egy ilyen könyvön? – nézett csodálkozva rá a Kétség.

- Még hogy a könyv penderített bennünket - kacagott hisztérikusan a Vágy.

- Ostobák! Persze, hogy nem az könyv repített ki az asszonyból egyikünket sem, és a teremből sem. Ne nézzetek idiótának, nem ezt mondtam. Ha figyelnétek, akkor feltűnne, hogy a csak a problémát okozta a könyv, és nem a tettlegességet. Amikor az ember olvasni kezdett belőle, én egyre gyengültem, csak gyengültem, nem értettem mi történik. – rázta meg fejét értetlenül a Reménytelenség

- Ezt éreztem én is. - fészkelődőt a Kétség.

- Egyszer csak az asszony az Ő nevét kiabálta és Őtőle kért segítséget. Hirtelen egy nagy ütést éreztem a tarkómon és itt voltam veletek. – mondta felháborodottan a Reménytelenség.

- Ááááááá! Tehát ez történt! Ne izgulj nem lesz semmi baj, bátran elmondhatod a főnöknek. Máskor is megtapasztaltuk, hogy egy szempillantás alatt, a finom emberi testből a semmibe kerültünk. Fel a fejjel, engem is kipenderítettek. – mondta a Kétség.

-  Na, na! Álljunk meg egy szóra! Ti félre értetek, én egyáltalán nem vagyok elkeseredve, nem vagyok magam alatt, mert tudom, hogy a csatát most elvesztettem, de a háborúnak még nincs vége. Nem olyan vagyok, aki egy kis kellemetlenség miatt feladja. Most jön az igazi móka,

visszahódítani az asszony szívét, és utána tálcán átnyújtani azt a Főnöknek. – vigyorgott kajánul a Reménytelenség.

- Nem lesz könnyű dolgod, mert a nő szíve most ismét megújul és látta vele Őt. – mondta szkeptikusan a Kétség.

- Van egy gyenge pontja az asszonynak, ha azt sikerül, elkapnunk, ismét nyert ügyünk lesz. – vigyorgott kajánul a Reménytelenség.

- Elkapjuk! – ujjongott a vágy.

- Ez a nő a miénk, nem engedjük ki a markunkból. Éppen hogy újra meghallotta az Ő hívó szavát, még könnyű lesz visszahódítani. – vicsorította fogát a Reménytelenség.