Gyermekkori emlékeim (memoár szilánkok)    

Békéscsabán egy szegényes kis házban kora reggel, amikor még a madarak is békésen alusznak fészkeikben, nekem meg kellet születnem. A Jó Isten így rendelkezett felőlem. Világra jövetelemnél, bábaasszony és anyám nővére segédkezett, mint utólag kiderült, sikerrel.

Akkoriban az élet nem volt egyszerű, nagy szegénység uralta egész Európát, de még a tengeren túli országokat is. Az úgy nevezett "Ratkó korszak" gyermeke lettem, de nem a születésösztönző intézkedések miatt, hanem apám, s anyám szerelmének gyümölcseként jöttem a világra.

Szüleim, egyszerű munkásemberek voltak, sokat nélkülöztek, és nagyon sokat dolgoztak. Abban az időben a családok asztalára csak annyi étel jutott, amennyi aznapra épphogy csak elég volt. Esténként, mikor mindenki hazatért és együtt volt a család, azért mindig akadt valami, ami elverte az éhségüket.

"Minden napi kenyerünket ad meg nekünk ma"

- fohászkodtak minden házban. Mind ebből a szegénységből én semmit sem érzékeltem és nagy lelkesedéssel tapadtam az engem tápláló emlőkre. Anyámnak nem volt teje, ezért osztoznom kellet a nénikém kislányával, aki előttem párnappal született. Maca nénémnek, anyám nővérének (Isten áldja meg) volt annyi teje, hogy mind a ketten jól lakhattunk. Az ínséges időket tehát boldog, mit sem sejtő gyermekévek homálya fedi..

Az első emlékeim egyike öt-hat éves koromból való, amikor anyám egy egész dinnyét vágott a fejemhez. Hogy miért? - Nem tudom, csak sejtésem van. Talán azért, mert belopóztam a konyhába és ügyesen megdézsmáltam a dinnyét a léken keresztül.

Nem értettem, hisz maradt még belőle elég! 

Az biztos, hogy a dinnye széttörött a fejemen, és a hófehér vasárnapi ruhám rózsaszínű lett, a rám folyó dinnyelétől. Anyám nagyon dühös volt és kiabált velem.  - Már megint mit csináltál! Hogy nézel ki?

- Nem meg mondtam, hogy vigyázz a ruhádra?    - Most aztán mi lesz ezzel a ruhával! 

Nagyon mérges volt és dirrel, dúrral becsukta az ajtót, engem pedig ott hagyott a konyhába egyedül, a darabokra tört dinnyével. A rémülettől és a meglepetéstől mukkantam sem mertem, csak ültem a konyha kövén és néztem amint a dinnye leve csöpögött kezemről, fejemről a szép ünneplő vasárnapi ruhámra.

Nagyon sajnáltam a ruhám, de persze jobban sajnáltam a földön szétterülő dinnyét. Bánatomban a szétloccsant dinnyét kezdtem el enni, már ami megmaradt belőle, miközben hangosan, zokogtam.

- Miért kellett bepiszkítani a ruhám? 

- Miért kellet széttörni a dinnyét? Miééééért?

Választ azonban nem kaptam. Könny és dinnyelétől ázottan hüppögve folytattam tovább a dinnyeevést.

Ebben az időben, Pesten éltünk valahol a Baross utcában.  A házunkkal szemben egy vasúti híd volt. Nagyon sokat nézegettük a vonatokat Zolikával, a kisöcsémmel, és  stipi-stoppit játszottunk. Azon vitatkoztunk ki mondta ki előbb a tutit.

                            

Apánk és anyánk az építő iparban dolgozott, sok, sok vidékről feltoborzott munkásemberrel együtt.  Szükség volta szorgos emberekre, mivel újjá kellet építeni Budapestet a romokból. A város újjá építéséből, mi kis gyerekek, is kivettük a részünket. Óvodák még nem nagyon voltak, ezért napközbe a szülök magukkal vitték gyermekeiket a munkába.  Mi pedig, hordtunk a megmentett és kupacba rakott téglákat és pucoltuk.

Kis kalapáccsal vertük le a vakolatot a téglákról és bizony sokszor rácsapunk az ujjunkra.  Ilyenkor én, mint egy örült kismalac visítva dobtam le a kis kalapácsot és bömbölve mutattam fájós kezem, és határozottan mondtam anyámnak.                                                                                                                        - Én többet nem dolgozom, nagyon fáj a kezem, haza megyek! 

- Jól van, gyerekem menj haza – mondta mosolyogva anya

Nagy sebbel, lobbal el is indultam hazafelé, de mivel nem tudtam hol van a haza vezető út, és a „haza” na meg féltem is egyedül a romok között, hamar visszaszaladtam a biztonságot jelentő apámhoz, anyámhoz és öcsihez.  Anyám valamilyen éppen kéznél lévő ronggyal bekötötte a fájós ujjam és akkor, már csak hordani kellet a téglákat és nem kellet pucolni.

Második emlékem, hogy anyám háta mögött feküdtem az ágyba. Ő valakivel beszélgetett, én vagy nyafogtam, vagy csak csacsogtam volna, anyám hátra ütött és úgy eltalálta az arcom véletlenül, hogy ömlött az orromból a vér. A vérzés nem akart elállni, nagy volt az riadalom, mentőt hívtak, de akkor éppen olyan nagy volt a hó, hogy lapáttal kellett utat csinálni a mentőknek. Bevittek a kórházba, ahol sikerült elállítani a vérzést. Két nagy bucit dugtak az orromba, úgy néztem ki, mint egy szörny.

Amikor már jobban éreztem magam, morgó hangon, kidülledt szemmel ijesztgettem öcsikémet.  Ő meg eszeveszetten rohant üvöltve a félelemtől.

- Anya. anya Évike szörnyeteg lett, anya segíts!

- Ne ijesztgesd az öcsédet te lány! – rivallt rám anya.

Megsértődtem és elbújtam az ágyba a dunyha alá. Hiába kiabáltak.

 - Évike hol vagy?  - nem jöttem elő.

A vége az lett, hogy elaludtam a dunyha alatt.  Persze anyám látta, hogy hol vagyok, de hagyta had higgyem el, hogy nem találnak meg.

Egyszer csak született egy kis húgunk Katika.  Édes pici baba volt, öcsivel mi nagyon örültünk neki és imádattal szerettük. Versengve puszilgattuk, mármint akkor, ha megengedte anya, vagy amikor éppen nem látta. Talán három vagy négy hónapos lehetett a tündéri kis Katika, amikor meghalt.  Agyhártyagyulladásban ezt mondták a felnőttek. Mindenki sírt, apa, anya a szomszédok az öcsém és én is.  Nem értettem mit jelen az, hogy meghalt a húgunk, és senki nem tudta megmagyarázni, miért tették koporsóba és utána a földbe, még jobban bömböltem, nagyon féltem, hogy megfullad szegény baba.

Az utolsó Budapesti emlékem, amikor az óvodából hazafelé hozott bennünket apa. Én a nyakában ültem, öcsém a karjába és emberek kiabálnak az utcán.

- „Gyertek velünk a parlament elé!” 

- „Gyertek velünk a parlament elé”

Nagyon sokan voltak és egyre hangosabban kiabáltak. Apánk sietett, velünk szinte futott...

Nekem ez nagyon tetszett, örömömbe sikongattam, öcsi, pedig engem utánozott ő is sikoltozott.

- Gyorsabban apa, gyorsabban!

Öcsém ujjongott, mivel apa egyre gyorsabban és gyorsabban futott velünk haza. Egyszer csak durranásokat, kiáltozásokat, és furcsa, addig nem hallott zajokat hallottunk. Mi kíváncsian az ablakhoz mentünk.                                                                                                                                                        - Menjetek, el az ablaktól, a fal mellé üljetek! - kiáltott ránk apa, és mi félve, reszketve leültünk a padlóra.  Nem tudtuk mi történt. 

Az idő nekem még nem mondott sokat, így nem tudom mennyi telt el belőle. Éhesek voltunk, nem adódott semmi, amit főzzön anyánk és csak a maradék krumplit ettük. Apa elment és sokáig nem jött haza, pedig nagyon vártuk. Ugyancsak éhesek voltunk. Anyám gyorsan megvizezte a kenyeret és cukrot szórt rá és mi jóízűen mohon ettük a cukros, vizes kenyeret. Örömünkben, hogy apa hazajött és eszünk is nevetgéltünk öcsivel.  Nem sokáig tartott ez a felhőtlen örömünk, mert apa megint elment, nem tudtuk hová, meddig és miért.

A következő emlékem, már Békéscsaba, Vozárik utca és az új kis otthonunk, amit egy valamikori üzlethelyiségből alakítottak ki lakásnak. Az utcáról nyílt az ajtaja, két vagy három lépcsőn lehetett felmenni és be a kis hajlékba, ami egyetlen helységből állt. Ez volt konyha, a szoba, a fürdő és minden, kivéve a WC.  Az az udvar hátsó részén volt, úgy nevezett pottyantós. Nem szerettem, mert télen hideg volt, nyáron meg büdös. Amikor a szükség úgy hozta, márpedig hozta, be kellett menni az udvarba egy nagykapun át, ahol öt-hat lakás volt.

Több szobásak, külön fürdőszobával… Nagyon irigyeltem azokat, akik a kapun belül éltek. „Igazi lakásban” két külön világ, a miénk és az övék.

Közel a lakásunkhoz egy kis csatorna folyt és annak a hidacskája alatt sokat játszottunk pajtásainkkal, amíg a szüleink dolgoztak. A fiuk még a cigit is itt próbálták ki, köhögtek fuldokoltak, én meg jót nevettem rajtuk. Piros fejjel köhécseltek és röhögtek egymáson.

- Ha ennyire rossz minek szívjátok? – kérdeztem.

- Lányok ezt értik, ez férfi dolog – válaszolták flegmám és gőgösen, közbe meg majd meg fulladtak a füsttől.

Az utcasarkon egy kis szatócsbolt, állt közel a hídhoz, ahol amerikai rágógumit, krumplicukrot, meg sok-sok finomságot árultak. Sokszor mentünk oda, csak „szagolni” mert olyan jó illat áradt ki a boltból. Gyakran megálltunk a bolt előtt és vártuk mikor nyílik ki az ajtaja.

És amikor valaki ki, vagy be ment a boltba, jó mélyet szippantottunk a levegőbe. Olyankor petróleum, kenyér, kriplicukor, alma illata áradt ki ránk, s mi boldogan „ittuk” a zamatos illatokat.

Néha, néha mi is vehettünk magunknak az áhított finomságokból, no, akkor aztán, nagy élvezettel ettük, szagoltuk, vagy rágtuk. Igaz, ami igaz, ritkán volt ilyen élvezetbe részünk. Nekem az amerikai rágógumi volt a kedvencem. Kibontás után, sokáig csak szagolgattuk, majd rágás következett. Később verseny, hogy ki tudja nagyobbra fújni. Sokszor az arcunkon landolt a „lufi” ilyenkor volt ám kacagás és móka.

A lakásunkba nem volt vezetékes víz. Ezért, jó messziről, az úgynevezett „ártézi” kútról hordtuk öcsémmel az ivóvizet fedeles kannába. Naponta többször is megjártuk az utat, mert csak félig, vagy negyedig töltöttük a kannát, mert nehéz volt.  Ketten fogtuk öcsivel a kanna fülét, úgy cipeltük hazáig.  Sokszor megálltunk és ilyenkor arról álmodoztunk - mire haza megyünk, már lesz falikút a lakásunkba.

Az általános iskola első osztályát hét évesen Békéscsabán kezdtem el mivel, a forradalom miatt, csúsztunk egy évet. Azonban bárhogy szeretném, nem emlékszem sem az első napra, sem következőkre, sem a tanítóra, sem a pajtásaimra.  Egyetlen dolog maradt meg bennem.  

Békéscsabai Jókai Színházban, Hamupipőke c. színdarabot adta elő, az iskolánk, amiben én is szerepeltem, egy kis tündér voltam én is, a többi elsőssel együtt.

A jelmezeket a szülőknek maguknak kellet elkészíteni. Kis tündéreknek a balerinák hagyományos muszlin, vagy tüllből készült szoknyája volt előírva, úgy nevezett „TÜTÜ” mert táncoltunk is a darabban. Amikor a színházba a lányok felvették ruhácskájukat, én nagyon szégyelltem magam. Mindenki gyönyörűen kikeményített, szoknyába illegett, billeget. Olyanok voltak, mint a balerinák. Boldogan pörögtek, forogtak, mutogatták magukat.
Az én ruhám pedig rémes volt. Lógott rajtam, mint egy rongy, amit csak úgy rám dobtak. Osztálytársaim kérdezgették és mondogatták gúnyosan.
- Te meg hogy nézel ki?
- Miért nem veszed fel a balett szoknyádat?
Lehatott fejjel irulva, pirulva és sírva mondtam.
- Ez az.
Szégyenemben, a föld alá is elrejtőztem volna.
Sajnos szegény anyámnak nem volt türelme és tehetsége a varráshoz a keményítéshez. Ha egy tüllt-vart volna a szoknya alá... - talán akkor más lett volna.
A színházi függönybe kapaszkodva csorgó könnyekkel, remegő szívvel mondtam a tanító néninek.
- Én nem megyek ki a színpadra ebbe a ruhába!
- Muszáj kimenned, na indulj csak! - mondta a tanító néni és előre tolt.
Úgy éreztem én vagyok a kis tündérek között a Hamupipőke a hamuba, csak az a baj, hogy nekem nincs tündér keresztanyám.
Alig vártam, hogy vége legyen mindennek, és haza mehessek.
Másnap nem akartam iskolába menni, mert tudtam, hogy a lányok kinevetnek, kigúnyolnak... és amitől féltem megtörtént. Nevetve mutogattak rám és csúfolódva mondogatták.
- Hol van a szép szoknyád?
- Pörögj, forogj rongyoska!
Lehajtott fejjel, megtépázott szívvel, üres magányban, feladva mindet, egy szó nélkül tűrtem a megalázást.
Azon az estén apám a lábára borította véletlenül a forró zsírt, én elfelejtettem a Tütüt, meg Hamupipőkét, mert annyira sajnáltam apát. Olyan volt a lába, mint mikor a disznót lenyúzzák.
- Apa nagyon fáj? - Kérdezgettük öcsivel apát.
- Az élet fáj gyerekeim az élet.
Mondta apa, és egy lavór hideg vízbe tette lábát.

       

Amikor már gyógyult a lába úgy nézett ki, mint ha papírszalvétába csomagolták volna. Az öcsémmel együtt az élettelen bőrt szedegettük le a lábáról, ezt mi nagyon élveztük és jókat nevetgéltünk. Hogy apa mit érzet nem mondta.

Egy éjszaka arra ébredtünk, hogy nagyon erősen dörömbölnek az ajtón.                                                                                                                 - Kinyitni, nyissák ki!                                                                                                                                       - Ki az? - Kérdezte apám.        

- Ne kérdezősködjön, nyissa ki.

- Rögtön, csak felveszek valamit.

- Igyekezze, igyekezzen!  - szólt egy durva hang.                                                                                                                                            

Apa kinyitotta ajtót és két egyenruhás férfi jött be, valami furcsa betűket mondtak, nem értettem.

- Maga Balog Illés? Öltözzön, velünk jön!  - parancsolta az egyik ember.                                                                                                                                                                                                                                                                        Öcsivel nagyon megijedtünk, mert puska volt az embereknél és mindet feltúrtak a lakásunkba. Össze-vissza dobálták a ruhákat és a papírokat…

Egymásba kapaszkodtunk, remegtünk félelmünkbe úgy néztük, ahogy apánk kezét hátra kötözik.

- Megcsókolhatom a családom? – kérdezte apánk.

- Csókolja! Sokáig nem lesz ilyen örömbe része. - mondta gúnyosan az egyenruhás.

Apa elment, mi pedig ott maradtunk hárman, anya, öcsi és én.  Anyához bújtunk az ágyába, együtt sírtuk, míg el nem aludtunk.

Apa nagyon soká nem jött haza. Nem tudtuk hol van, él-e még, vagy már meg is halt.  Anya viselt gondot ránk, de nem nagyon beszélt hozzánk, csak ami éppen szükséges volt. Sokat dolgozott, hogy el tudjon tartani bennünket. Alig volt otthon velünk. Nem emlékszem, hogy egyszer is megölelt volna, vagy adott volna puszit a valamelyikünknek. Hiányzott apa.

Egy éjszaka kopogtattak az ajtón, anyánk meg kérdezte.    

- Ki az?                                                                                                                                                                  - Én vagyok!                                                                                                                                                           Apa haza jött, de nem ismertük meg. Öcsi félelmében anya szoknyájába kapaszkodott, onnan figyelte ki is az idegen.

Csont sovány öregember jött be a lakásba úgy nézett ki, mint egy 70 éves, pedig csak 39 éves volt akkor.

Gyönyörű fehér fogai voltak mikor elment és itt, ott volt foga, amikor megjött. Enni is alig tudott csak nyámmogott. Apánk, aki egy vidám, kedves ember volt, mielőtt elvitték, most mogorva lett, magába fordult. Nem beszélt senkivel, kerülte az embereket és csak csendben üldögélt, ha otthon volt. 

Hiába kérdeztük hol volt, nem mondta meg, csak annyit mondott mindig.                                  

- Hagyatok, gyerekeim, hagyatok!

Most már tudom mi történt vele.  1981- be elmesélte a „nagy út” előtt a beteg ágyán. Igaz nem nagyon akarta, de addig kérleltük, míg valamennyit elmondott. 

- Most már úgy is mindegy mondta, - és lassan halkan beszélni kezdett.

Akkor 1956-ban, a forradalom idején ö is részese volt a felkelésnek, részt vett az utcai harcokban, az oroszok elleni támadásokban... Azért kellet Pestről visszaköltözni Békéscsabára. Azonban valaki feladta, elvitték és két éven keresztül ütötték verték, kínozták, kiverték a fogát. Amikor elengedték megfenyegették, és megmondták neki, hogy ami vele történt senkinek sem mesélheti el. Ezért nem tudtunk mi semmit azokról az évekről, amit távol töltött tőlünk.

Alig telt el egy év, hogy apa haza jött, és a gyulai bíróságon voltunk apánk, anyánk, öcsém és én.

Elváltak a szüleink, minket pedig állami gondozásba adtak. Az állam nevelőszülőkhöz adott bennünket. Dobozra kerültünk, egy paraszt családhoz. Nem értettük miért és egymásba kapaszkodva sírtunk csak sírtunk.

Ma már úgy gondolom ez is a „büntetés része” volt apánk miatt és 1956 miatt. Nem volt sem apánk, sem anyánk és idegen emberek vettek körül. Nekem a disznókat kellet etetnem, amiktől rettenetesen féltem, de csak akkor kaptam vacsorát, ha előbb a disznók ettek.

- Ha enni akarsz, előbb etesd meg a disznókat - vigyorgott a gazda.

Öcsinek a csirkék és a libák terelgetése volt a feladata. Este az ólba terelje az állatokat majd összeszedni a tojásokat. Miután a csirkéket és a libákat bekergette öcsi az ólba, mindkettőnknek az volt a feladata, hogy tisztára kellet söpörni a baromfiudvart.. Nagyon utáltuk a sok büdös trágyát söprögetni és halomba rakni. Eltelt a nyár és kezdődött az iskola. Második osztályos lettem.                                                                                                               

- Nem akarok itt iskolába járni! - mondtam zokogva.                                                                                                               - Haza akarok menni!  - sírt az öcsém.

Teltek a napok és nem láttuk sem apánkat sem anyánkat. Karácsonyra készültünk a nevelő szülőkkel és csoda történt. Anya állt az ajtóba és értünk jött.

- Anyaaaaa!  - kiáltottuk hangosan és majd nem felborítottuk anyánkat, örömünkbe.

- Haza megyünk?  Haza megyünk? Ugye anya haza viszel, nem hagysz itt bennünket? – kérdeztük egymást túl kiabálva.

- Igen haza megyünk. –mondta anya.

Ugráltunk örömünkbe és ölelgettük egymást az öcsémmel, elhozott bennünket a nevelő szülőktől.

-  Itthon vagyunk, itthon vagyunk! – kiáltoztuk öcsivel, mikor megláttuk messziről az otthonunkat.

Nem sejtettük, hogy hamarosan el kell válnunk egymástól, mert apánk akkor már új feleségével és annak lányával él. Nem értettük mi történt, miért változott meg minden. Apa és anya miért nem szereti már egymást, és miért kell nekünk külön élni, miért vannak idegenek a lakásunkban.

- Búcsúzz el az Öcsédtől és apádtól, mi most messzire megyünk. - mondta anya.                        

- Nem akarok elmenni!  Maradjunk itt apával!

- Küldjük el ezeket. - mondta öcsi sírva és rámutatott apa új családjára.

- Anya zavard el őket! - könyörögtem.

- Nem lehet. Mondta anya, erősen megfogta a kezem.

- Indulnunk kell, gyere! Te pedig, legyél jó kisfiam. Ne felejtsd el, amit most mondok neked, édesanyád örökké szeretni fog. Még akkor is, ha nem láthatod sokáig.

Azzal megcsókolta öcsit, engem felemelt az ölébe vett, és amilyen gyorsan csak tudott, kisietett az ajtón és meg sem állt a vasút állomásig.

Anya és én felültünk egy vonatra és Oroszlányig meg sem álltunk. Számomra ismeretlen család fogadott be bennünket, rövid időre. Egy szobába laktunk velük, mivel nekik is csak egyetlen szobájuk volt. Anyával egy ágyban aludtunk. Másnap reggel sírva kértem.                                                  

- Anya menjünk haza!

- Itt van a haza. - mondta és öltöztetni kezdett.

Én meg csak sírtam és könyörögtem.

- Menyünk haza, anya, mennyünk haza!

Maradtunk.

Egy reggel nagyon rosszul éreztem magam, még felkelni sem tudtam. Orvost hívtak hozzám, aki azonnal beutalt Tatára a kórházba. Elvesztettem az eszméletem komába estem, elég sok idő telt el mikor magamhoz tértem. Nem tudtam hol vagyok, mi van velem. Mint később kiderült agyhártyagyulladásom volt. Az orvosok, nem sokat adtak az életemért, de Istennek más volt a terve velem, így meggyógyultam. Amíg én a kórházba voltam, anya Tatabányára került egy női szállóra, ahol munkásnők laktak, olyanok, akiknek nem volt lakásuk. Akkoriban még voltak ilyenek, úgy nevezett „női szállók.”  - Igen, ám de oda, nem lehetett gyereket bevinni, főleg nem hogy ott tartózkodjon. Azonban, titokban egy jó pár napot még is ott aludtam egy ágyba anyával. A szobába rajtunk kívül még három nő lakot. Napközben anya munkahelyén, egy építkezésen voltam, ahol vizet hordtam a munkásoknak.  De ez sem tartott sokáig, mert egy nő felakasztotta magát a női szálló bejárati ajtajára és emiatt aztán, nagy volt a ribillió. A rendőrség mindenkit kifaggatott és minden szobát átkutattak. Így nekem menni kellet, de hová, merre? Ismételten vonatra ültünk és estefelé Esztergomba érkeztünk, ahol egy hatalmas ház, óriási vaskapuján anyám becsöngetett. Egy tizennégy év körüli lány jött a kapuhoz.

- A néni ide akarja adni ezt a kislányt?

- Mi közöd hozzá?

- Vigye innen, mert itt nagyon rosszul bánnak velünk, mondta.

- Csak engedj be, szólt erélyesen anya és benyomta a kaput.

A szívem a torkomba dobogott annyira féltem. Mi lesz velem, mit akar anya itt, hol vagyok, kik ezek a gyerekek, kik ezek az emberek?

- Most te itt maradsz, már mindet elintéztem.                                                                                                                                             - Anya nem akarok itt maradni, félek.

- Ne félj, ez jó hely, utána érdeklődtem, majd meglátod nem lesz semmi baj.

- Anya ne hagyj itt!                                                                                                                                          

- Muszáj, mert nincs hol laknunk. A szállón nem maradhatsz, mert engem is kidobnak.   Majd jövök. Legyél jó, fogadj szót a nevelőknek!   

Megcsókolt és elment.         

- Anyaaaaa! – sikítottam utána.

 Azt hittem megszakad a szívem, már megint egyedül anya, apa, öcsi nélkül idegenek között…

Még az nap megkaptam a gyermekotthoni ruháim, cipőm, tanszereket, szekrényt és mindent, ami szükséges az ottani élethez.  Levágták a hajam, megfürdettek és megmutatták a termet ahol az ágyam lesz. Nyolc ágy volt a hálóteremben. Este az ágyba összekucorodtam és nagyon halkan, hogy senki ne hallja sírtam. Álomba sírtam magam.

Teltek a napok a hetek, a hónapok kezdtem megszokni a rendszert, s mivel jó gyerek voltam a nevelők is megkedveltek. Másodikos osztályos voltam kis növésű, vékonyka, sajnáltak és szánakoztak rajtam. Nem volt se jó, se rossz. Ott éltem. Volt mit ennem, saját ágyam, ruhám, cipőm...

Senkivel nem barátkoztam, mindig egyedül játszottam és tanultam..

- Mi a baj, valaki bánt? Kérdezgették a nevelők.

- Nem bánt senki és nincs semmi baj.

- Akkor miért vagy mindig egyedül?

- Nem vagyok, egyedül itt van velem anya, öcsi és apa.

Igen ők mindig velem voltak, elmondhattam nekik mindent. Este lámpaoltás után elmeséltem az egész napom nekik és ők velem együtt sírtak, vagy nevettek.

Így telt el két év és én csak akkor láttam anyát, amikor látogatóba jött.  Már nem sírtam, amikor elment. Beletörődtem a sorsomba.

Egy idő múlva közölte velem egy nevelő, hogy áthelyeznek Tatabányára az ott működő gyermekotthonba. Egyáltalán nem örültem annyira, mint ahogy azt gondolták.

- Már megint költözni. Mondtam szomorúan.                                                                                                                                       - Itt már megszoktam.                                                                                                                                                  - Közelebb leszel az anyukádhoz.

- De az is csak egy lelenc és nem az otthonom!

Mit tehettem?  Semmit!  Menni kellet.

Senki sem kérdezett, hogy én mit akarok, nem számított akarok-e menni, vagy maradni. Csak egy lelences voltam a többi árva, vagy félárva gyerek között.  Összepakoltak, és irány a kijelölt menhely.

 Megérkeztem a tatabányai gyermekotthonba, nagy szorongások közepette. Féltem. Igen, nagyon féltem attól, hogy mi lesz. Már megint egy ismeretlen közeg, mi lesz velem. Új nevelők, ismeretlen gyerekek, ismeretlen és idegen minden. A lelencbe, mert így hívták akkor, mindenem meg volt, ami csak kellett, ennivaló, ruha cipő stb.

De a legfontosabb, a család a szüleim a testvérem, akit nagyon szerettem, őket nem is láthattam, csak anyát, de őt is csak ritkán, „mert dolgoznom kell” - mondta, amikor eljött látogatóba.  Az idő, amit ott töltöttem, érdekes módon, valahogy kitörlődött az emlékeimből. Semmire nem emlékszem jóformán, ami velem történt. Egy két foszlány, az ebédlő, ahol nagyon finomakat ettem, a spenót illata, amit nagyon szerettem és a hálóterem ahol tizenhatan aludtunk.

Amikor a tatabányai otthonba kerültem már a negyedik osztályba léptem. Intézetben kezdtem el a nagylánnyá válást is. Amikor megtörtént, nagyon meg ijedtem azt hittem meghalok, mert vér jött belőlem. Utána pedig nagyon szégyelltem magam emiatt és szerettem volna kiszaladni a világból, de nem volt hová, nem volt kihez fordulnom. Kinek mondjam el?

Egy nevelőhöz mentem és szégyenkezve mondtam mi is történt velem. Ő adott vattát és kész ennyi.

- Tudod, mit kell tenni?  Kérdezte és ott hagyott.

- Nem tudtam. Honnan is tudhattam volna, senki sem beszélt erről nekem.

- Segítség, segítség! Üvöltöttem legbelül, de senki sem jött.

Egy nagyobb lány elmagyarázta, hogy mit kell tennem és ne féljek ez az élet Rendje.

Akkor én megfogadtam, ha nekem gyermekem lesz, soha, de soha nem engedem meg, hogy megtapasztalják mind azt, amit én.  Azt az ürességet, szerethetetlenséget, leírhatatlan fájdalmat, félelmet, amikor becsukódott mögöttem az árvaház a ajtaja. 

Idővel, és egy lány segítségével, akivel elég jól összebarátkoztunk, bele rázódtam a dolgokba. Megszoktam az intézet rendjét, megismertem a nevelőket, a lányokat.  A városi iskolába jártunk és vasárnapokét kivittek bennünket moziba, ilyenkor mindig azt vártam titokban, hogy meglátom anyát. Budapestre is elvittek bennünket a színházba, ahol a János Vitézt néztük meg. Egészen más volt Tatabányán a gyermekotthon, mint Esztergomba. 

Pl. Építők napján, a városi színpadon énekeltünk, ahol én voltam a karmester, ilyenkor a szívem hevesebben vert, mert anya ott volt a nézők között.

Egy nap váratlanul hívattak az igazgatói irodába. Az egyik nevelő kísért oda és azt mondta.

- Na, te kis virág gyere csak, valaki eljött érted.

Anya volt az, értem jött, hogy végleg hazavigyen.

Három és fél évig voltam az állam gyermeke, és ettem az állam kenyerét. Három és fél hosszú és szomorú évig nem volt sem anyám, sem apám, sem testvérem. Bezárva éltem a saját kis elképzelt világomban.

Végre szabad lettem, nem vagyok már lelences, ahogy akkoriban hívták azokat, akik gyermekotthonba éltek. Vége a lelenc életnek! Boldog voltam, mindenkinek és mindennek örültem. Simogattam a lakásunk falát, mindenkinek úgy köszöntem, mint akit ezer éve ismerek. Csókolgattam a fákat, a strand kerítését, mert nem engem zárt körül.. Az utcán a padokkal beszélgettem mikor rájuk ültem.

- Látjátok szabad vagyok, már nem kell visszamennem - ugráltam örömömben.

A nyár nagy boldogságban és örömbe telt el.

Beköszöntött az ősz és a Mező Imre Általános Iskolába írott be anyám az ötödig B. osztályba. Amikor a tanév elkezdődött én boldogan, nagy örömmel mentem az iskolába. Végre „normális gyerekek” között lehetek. 

Mindent szerettem, ami az iskolában volt. Szerettem az osztálytársaimat, a tanáraimat, a termeket, a padokat, a táblát mindet, ami a „szabad” iskolát jelentette. Magamhoz öleltem volna mindent és mindenkit. 

Sok szép emlékem van azokról az évekről…

Az iskola kézilabda csapata, amelynek én is a csapattagja voltam. A tornatanár, akibe minden lány szerelmes volt. Tar Ica a szépséges ének tanárnő, akiért a fiúk rajongtak.

Az iskola úttörőcsapata, a szép egyenruhák, ünnepségek, úttörőtáborok, szavaló versenyek, francia nyelv tanulása, amit Inotai tanár úr tartott a lelkes tanulóknak.  Regős tábor. Csillebérci nagy tábor. Osztály kirándulások.

Pajtásaim csínytevései, amibe Prokli Laci járt az élen.

Hálával gondolok vissza az egyetlen emberre, aki kedves halk beszédével és jelenlétével vigaszt nyújtott nekem a mindennapok fájdalmában.  Mezei Katalin tanárnő, aki nem csak a tananyagra tanított bennünket, hanem emberségre, tisztességre. Ablakot nyitott a világra, megmutatta egy másik élet, kis szeletét. Egy nap elvitt bennünket Budapestre, és saját zsebből gesztenyepürét, meleg szendvicset, kakaót vett nekünk.  Életemben ekkor láttam és persze kóstoltam ilyen finomságokat, és nem csak én.

Nagy élmény volt számunkra ez a nap.

Szívemhez közeli osztálytársaimra is örömteli emlékek fűznek Pl. Vida Éva, kitűnő tanuló, okos szép lány, mindenki a barátja akart lenni, én is. Molnár Ida a kedves, halk szavú de nagyon okos, lány, Sebbesi Erzsi, aki magára vállalta az el nem követett bűnt is, Csánki Zsuzsa a nagyszájú, de melegszívű lány. Uhr Viktória az okos kedves jó modorú úri lány, Gábor Erzsike kedves mosolygós pici lány és a többiek, akik szintén kedvesek voltak a szívemnek.

Szerettem őket. Hogy ők szerettek-e engem? Nem tudom.

VI. B. osztály 1964.

Ami az otthoni életemet illeti már nem volt irigylésre méltó. . Mi az úgy nevezett Barakksoron laktunk, ami régen a politikai foglyok tábora volt. Itt kaptak lakást a KOMÉPES dolgozók, akik Tatabánya város házait építették.  Anya is kapott egy kis egy szoba, konyhás lakást mivel ő is ott dolgozott. Ez nem is lett volna baj. Anyával, még egy kunyhóban is örömmel éltem volna bárhol a világon. Azonban nagy bánatomra, anyám férjhez ment egy undorító féreghez. Akire a mai napig utálattal gondolok. Az az ember egy darabig olyan volt számomra, mint a levegő. Észre sem vettük egymást.

Két év elteltével azonban, pokollá tette az életemet, mert anyám üldözött miatta.

Ekkor már tizennégy éves voltam szorgalmas, szófogadó, csendes, halk szavú. Nem értettem miért bánt mindenért anyám, hiszen én semmi rosszat, soha nem tettem, soha vissza nem szóltam, amit mondott azonnal megcsináltam.

- Anya miért bántasz, miért bánsz velem ilyen gorombán kérdeztem sírva.

- Hagyjál békén! - mondta

Egy napon nagyon durván elzavart otthonról.

- Menny innen el és vissza se gyere, nem akarlak látni, pénzt adok, de haza ne gyere – ekkor már kiabált velem.

- Nem értettem semmit, mi történt, az anyámmal, miért zavar el.

Én egyik szomszédtól a másikhoz mentem.  Éppen ahhoz, aki megszánt és befogadott. Két-három napot, vagy többet töltöttem valakinél, aztán tovább a másik szomszédhoz. Egy hétre, vagy egy napra. Legalább hat-hét szomszédnál „laktam” de inkább csak aludni fogadtak be.

Volt egy kedves család Negró volt a beceneve a férfinek, az asszonyt Juliskának hívták. Nem volt gyerekük, pedig nagyon szerettek volna gyereket. Náluk folyamatosan két hónapot töltöttem.  Minden este könny áztatta a párnám, és ezt kérdezgettem suttogva, hogy ne hallja senki:

- Anya, miért kell nekem elmennem tőled?

- Anya én nem tettem semmi rosszat!

- Anya miért bántasz engem?

Persze választ nem kaptam a kérdéseimre.

Napközben olyan voltam, mint bármelyik gyerek, mert nem mutathattam a szégyenem s bánatom. Nagyon szégyenem magam, mert úgy gondoltam, valami olyat tettem, ami miatt anyám nem szeret engem, csak nem mondja meg nekem, hogy mit.

Hetedik osztályba jártam és hol innen, hol onnan mentem az iskolába. Erről az iskolában senki sem tudott. Sem az osztálytársaim, sem a tanáraim, pedig Mezey Katalin tanár nénit, aki magyar irodalmat és nyelvet tanított nekünk, nagyon szerettem. Szelíd és kedves volt, hangja megnyugtatta a zaklatott lelkemet. Tiszta szívvel, minden fenntartás nélkül szólt hozzám, és érintette meg a szívemet, ami egy törött tükörhöz volt hasonló.

Hol itt, hol ott törték össze lassan darabokra hullt.

Mezey Katalin tanár néni volt akkoriban az egyetlen, akitől jó szót és biztatást kaptam.

Sokszor éreztem úgy, hogy jobb lenne meghalni, mert akkor minden, ami bánt véget érne.

Szabadon és még is elzárva éltem az - az, csak léteztem.

Ismét csak látogatást kaptam, és nem együtt élést anyával.

Hetedik év végén, anya elküldött a nagymamámhoz kétszáz kilométere nyaralni. Szinte még gyermekként, egyedül mentem vonattal az akkor majdnem két napig tartó hosszú úton. A nyaralásból az lett, hogy a nyolcadik osztályt is ott kezdtem el.  Nem értettem miért! 

Két hét múlva haza parancsol, ismét egyedül utaztam, majd egy hónap múlva megint vissza egy hétre nagymamámhoz. 

Egy nap anyám jött értem és haza vitt. Otthon leültetett, és elmondta mi is történt, miért kellet nekem majdnem egy évet „vándorolva élnem” hol itt, hol ott.  A férje az a szemét gazember azt mondta neki, hogy – „szerelmes vagyok, a lányodba”. Szörnyű lehetett szegény anyámnak ezt hallani.

Nem tudta mit tegyen. Féltet engem és nem akarta, hogy bajom essen.  Mivel szerette a férfit, biztosan nagyon sokat gyötrődött, de végül győzött a gyermeke iránti szeretete.

Egy évébe került mire feldolgozta a számára rettenetes vallomást. Erős asszony volt, jó anya, de ugyan akkor egy szerelmes nő, aki megzavarodott-e rettentően nehézsúly miatt. Azonban túltette magát és elzavarta azt a férget. Elvált tőle. Én pedig haza mehettem.

- Minden, ami rossz volt felejtsünk el, most már csak mi ketten leszünk - mondta anya és keserű könnyek patakzottak az aráról, lecsöpögve a kezemre.

- Anya szeretlek, ne sírj, én nem haragszom rád. - szipogtam és megcsókoltam anyát.

Végre szabad volt a lelkem, nem kellet, már féli, gyötrődni, szégyenkezve, lesütött szemmel járnom.

Örömömet megkoronázta, hogy a Csillebérci Úttörőtáborban tölthettem két csodálatos hetet, amit az országos szavaló versenyen elért első helyezésért kaptam az Iskolámtól.  Ez volt a vég játék is az iskolámtól, mert ez év nyarával, véget értek az általános iskolai évek.

1966. 8. B osztály és Szandi Jenő osztályfőnökünk.

Csillebérc 1966  Június

Balról jobbra felső sor: Sebessi Erzsi (Dudi), Csánki Zsuzsa

Alsó sor: Balog Juli, Molnár Ida, Vida Éva, 

Nagy Gabriella    

„A RÉGIEK ELMÚLTAK, ÍMÉ, ÚJJÁ LETT MINDEN.”

                                                        ÁMEN!

„Most, hogy megtaláltam a belső békémhez vezető utat, senki sem tud feltartóztatni.”    Alyson Noel